Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Fekete István
152 idézet
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha… – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.
Lelkemben mindig a jóság fehér madara fészkelt, és Azok várnak – holnap, vagy húsz év múlva -, akik szeretetükben és boldogságukban halhatatlanok.
Ez a föld túl kicsi és túl nagy ahhoz, hogy az összekötő szálak elszakadhatnának, s ha mégis elszakadnának, akkor az emberi mivolt teng-leng a semmiben, és semmivé válik maga is.
Jól figyelj ide, fiam… korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.
Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.
Inkább hazugság, ami gyógyít, mint igazság, ami ront, és akkor is igazság marad, ha nem mondják ki.
Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban. Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.
Nem szerettem a rosszat továbbadni, mert – úgy éreztem – akkor nem nyugszik meg, és hánytorgatásában tovább romlik és tovább ront.
Nem lehet igaz az, amiből könnyek születnek, és ha igaz, hát jobb hallgatni róla, és akkor talán valahogy elmúlik.
Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba – ha akarna -, de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.
A Teremtő szent tenyeréből amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember.
Tudom, hogy szamár vagy… megbántasz valakit, bár nem is akarod… visszavágsz, csak a visszavágás kedvéért… „Szellemes” vagy, és ha valaki visszaszellemeskedik, halálosan megsértődsz. Kapsz esetleg egy pofont, és rettenetesen igazságtalannak érzed – mint ahogy minden pofon igazságtalan -, de arra nem gondolsz, hogy ennek a pofonnak a szülőanyja a te kedélyes szellemességed volt… Vigyáznod kell magadra, mert az élet nem lesz kegyes hozzád!
A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is.
Tisztán érezte, hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. Legfeljebb gondolatban, ám ebben is lehet annyi szeretet, és talán maradandóbb is, mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve.
Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.
Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.
