Ezek kedves órák voltak a nyárban. Halk, világos beszéd. A nyárfás utak alkonyi csendje. A nagy határ élete, a kocsi ringató pattogása megmaradt Péteren, mint valami jó, ami a földből születik.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Három hete nem alszom ezért a bakért, és most elment, mert ő „nízte”…. Még ha debreceni lenne, joga lenne „nízni”, de itt, Erdélyben maradjon fekve, különösen ha Juonnak hívnak valakit.”
Szívem kitárult, és két karommal szerettem volna megölelni a messze hegyeket, völgyeket, a hamvaskék eget, minden virágot, minden rögöt, az egész ragyogó Erdélyországot!
Aztán hegyek jönnek, és megállunk a Királyhágón, hogy magunkba szállva végigpillantsunk a tájon, a régi határon, amely sohase volt határ, csak út, amely magyar földről magyar földre vezetett.
Sötéttel mentem még, amikor a vörös hold némán fürdött a Szamosban, és a hegyek hátán hideg köd hentergett. Meg-megálltam, és hallgattam az erdőt. Később beszakadtak a völgyek, megnőttek a csúcsok, és a szálló köd szürkeségére égő köntöst vetett a kelő nap. -Isten! – sóhajtottam, és szívemben egyetlen szó lüktetett: Erdély.
Szilágyságban jártam, ahol a Szamos kanyarog és ahol Wesselényi és Ady szelleme kísért.
Szállt a pipafüst a szobában, bor csillant a poharakban, és a kitárt szívek melegében egyszerre való és közeli lett minden. A szenvedések és megaláztatások lehulltak az idő rostáján, és a megszállás iszapjából kiemelkedtek a reménység szikrái.
Szatmárnémetiben autón várt rám nagybátyám,és amikor megöleltük egymást, úgy éreztem, a Dunántúl ölelte meg Erdélyt.
Bölcs ember volt apám, aki tudta, hogy “Guba a gubához, suba a subához”, azaz: a gyereknek gyerek a barátja, és semmi keresnivalója a felnőttek komoly vagy komolytalan társaságában.
Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.
A bagoly a sötétség madara, és annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. Ezt hiszik a pockok, az egérkék s a többi kis rágcsálók mind, nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről, mert ő lát is, és hall is, és ebből él.
Az utcán nem járt senki és csendesen álmodni kezdett a város. Először csak sóhajtott, aztán nyújtózkodott, aztán az álom végigszaladt az utcákon, mert egyszerre szükség lett rá mindenütt.
Az ebéd utáni irodalomnak – legyen az bármiféle irodalom – rendkívül dajkáló hatása van.
A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött, s úgy éreztem , lélegzetemben benne van az egész táj, mámoros virág ,mező, nyárfa illata.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
Aztán lassulni kezdett a szél, s a hódara után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Aztán reggel lett. A szél elállt, a hó már csak szállingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt, világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
A szél mintha csak azért jött volna, hogy a ködöt elseperje. Amint végzett vele, lustán ledőlt a napsütésben, s még egy nádbugát sem mozdított meg.
A fiatalember vérében születő idők nyara lobogott, az öreg a tavasznak csak bársonyos melegét érezte.
Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
