Fekete István

Fekete István

1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.

József Attila-díjas magyar író

Fekete István idézetek témák szerint: Természet (56)Tél (20)Vadász (8)

Az idő pedig múlt. A tarlók felett elúszott az ökörnyál. Hamarább ásított az este, és az éjszakát alig bírta az erőtlen nap kiseperni a faluból.

A tegnap: mélységbe szakadt üresség, a holnap: meredek fal. Lehunyta szemét. Az egyikbe félt belenézni, a másikat nem lehet megmászni.

Szól az ősz szelíd muzsikája, fent vannak a csillagok is, s az elmúlt nap életvásárja után takarítani kezd nagy, fekete seprűjével az örök özvegy: az Éjszaka.

Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottak az eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak, nem marad az égvilágon – de semmije se.

Az csak egy állat…
Mit ért maga hozzá? Állat. De nem csinál háborút, nem öli meg a másik lovat, nem jajgat, nem könyörög, csak szenved. Állat? Az én lovam. Kenyeret keresett és nekem jobban kellett volna vigyáznom rá.

Feküdtünk a selymes, illatos fűben, mintha időtlen lenne a világ, és a tér csak akkora, amekkorát mi érzünk magunk körül.

Az emberi emlékezet úgyis csak botladozik a régi események között, mint a temetőben, ahol kidőltek már a régi keresztek, elporladtak a régi évszámok, talán már az utódok is, és csak a sóhajtó, ködös múlt borong a régi nagy fájdalmak helyén, ahol azóta már egyéb se történt – csak újra és újra temettek.

A zsebkésnek, vadászkésnek, kerti késnek mindig ragyogó tisztának és borotvaélesnek kellett lennie. Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „békanyúzó” vagy „kusztora”.

Mindig szerettem a havat, a szállongó tisztaságot, a havas erdők csendjét, a havas puszták ködös, magányos messzeségét, a szánkócsengő elhullajtott csilingelését a nyárfás utakon és a mezők messze hajlásain; a vidámságot a kis csengők kacagásában, a megérkezés egy-két kedves pendülésében, amikor a vendég már összeölelkezett a gazdával, aki utasította saját emberét a vendég kocsis maradéktalan vendéglátására.

Anyám… boldog volt, ha a jót elhihette. Utálta a mocskot, a rosszat, és a tiszta és jó mellé állt akkor is, ha ez nem volt reális. És ezt örököltem én is, a szenny és a rossz gyűlöletét, és sokszor éreztem már, hogy ennél többet nem is akartam örökölni.

Szeretek nagyanyámmal aludni, mert csodálatos meséket tud, amelyeket mind igaznak érzek, bár sosem jutunk a végére, mert közben elalszom.

Nyár vége van, a falon piros már a szőlőlevél, nagyanyám ölében fekszem valami félálomban, és megmagyarázhatatlan boldog szomorúság van a szívemben, mert szól az őszibogár, az ég már csillagos, és az ősszagú kert lélegzete összekeveredik az erdei szalma meleg, nyári illatával.

Igen, nyugodtan mondhatom, talán furcsa jelzővel illetve egészségi állapotomat, hogy – már csak doktori szempontból is – „kétségbeejtően” egészséges voltam. És ezt apám egészséges gondolkodásának köszönhettem. – Hagyni kell a gyereket! – hallottam sokszor véletlenül, ha valamelyik ablakmélyedésben, a földig érő függöny mögött olvasgattam, és nem tudták, hogy ott vagyok. – Fussa ki magát! Minket se pátyulgattak, de nem is ért rá édesanyám, hiszen öten voltunk fiútestvérek. Estünk-keltünk, verekedtünk szárazon és vízen, és emberek lettünk mind az öten.

Most visszagondolva áldom szüleim emlékét, hogy ezekbe a csavargásokba – amelyeknek szabadságízét ma is érzem – soha nem szóltak bele, és csak a vadhajtásokat nyesegették nagyobb időközökben, ha betelt a pohár, és szertelen gyermeküket egyenesbe kellett igazítani.