Vannak ilyen emlékező, magányos esték, ilyen múltat idéző alkonyatok, amikor a gondolatok visszafelé kezdenek folyni, mintha az idő állna, és minden meglenne benne, ami valaha történt.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Az idő pedig múlt. A tarlók felett elúszott az ökörnyál. Hamarább ásított az este, és az éjszakát alig bírta az erőtlen nap kiseperni a faluból.
A tegnap: mélységbe szakadt üresség, a holnap: meredek fal. Lehunyta szemét. Az egyikbe félt belenézni, a másikat nem lehet megmászni.
Szól az ősz szelíd muzsikája, fent vannak a csillagok is, s az elmúlt nap életvásárja után takarítani kezd nagy, fekete seprűjével az örök özvegy: az Éjszaka.
Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottak az eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak, nem marad az égvilágon – de semmije se.
Az csak egy állat…
Mit ért maga hozzá? Állat. De nem csinál háborút, nem öli meg a másik lovat, nem jajgat, nem könyörög, csak szenved. Állat? Az én lovam. Kenyeret keresett és nekem jobban kellett volna vigyáznom rá.
A karvaly egyszerűen éhes volt, és enni akart. Reggelizni. Ki kávét reggelizik, szűrve, ki fekete rigót, „natúr”.
Puha lámpafény, fenyőillat, a karácsonyfán fehér és ezüst szaloncukrok; szivarfüst… és beteg vagyok.
Feküdtünk a selymes, illatos fűben, mintha időtlen lenne a világ, és a tér csak akkora, amekkorát mi érzünk magunk körül.
Az emberi emlékezet úgyis csak botladozik a régi események között, mint a temetőben, ahol kidőltek már a régi keresztek, elporladtak a régi évszámok, talán már az utódok is, és csak a sóhajtó, ködös múlt borong a régi nagy fájdalmak helyén, ahol azóta már egyéb se történt – csak újra és újra temettek.
A zsebkésnek, vadászkésnek, kerti késnek mindig ragyogó tisztának és borotvaélesnek kellett lennie. Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „békanyúzó” vagy „kusztora”.
Mindig szerettem a havat, a szállongó tisztaságot, a havas erdők csendjét, a havas puszták ködös, magányos messzeségét, a szánkócsengő elhullajtott csilingelését a nyárfás utakon és a mezők messze hajlásain; a vidámságot a kis csengők kacagásában, a megérkezés egy-két kedves pendülésében, amikor a vendég már összeölelkezett a gazdával, aki utasította saját emberét a vendég kocsis maradéktalan vendéglátására.
Hirtelen haragjára sose hallgasson az ember!
Az Idő nem múlik el, s az Időben minden benne van, benne is marad…
Anyám… boldog volt, ha a jót elhihette. Utálta a mocskot, a rosszat, és a tiszta és jó mellé állt akkor is, ha ez nem volt reális. És ezt örököltem én is, a szenny és a rossz gyűlöletét, és sokszor éreztem már, hogy ennél többet nem is akartam örökölni.
Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.
Szeretek nagyanyámmal aludni, mert csodálatos meséket tud, amelyeket mind igaznak érzek, bár sosem jutunk a végére, mert közben elalszom.
Nyár vége van, a falon piros már a szőlőlevél, nagyanyám ölében fekszem valami félálomban, és megmagyarázhatatlan boldog szomorúság van a szívemben, mert szól az őszibogár, az ég már csillagos, és az ősszagú kert lélegzete összekeveredik az erdei szalma meleg, nyári illatával.
Igen, nyugodtan mondhatom, talán furcsa jelzővel illetve egészségi állapotomat, hogy – már csak doktori szempontból is – „kétségbeejtően” egészséges voltam. És ezt apám egészséges gondolkodásának köszönhettem. – Hagyni kell a gyereket! – hallottam sokszor véletlenül, ha valamelyik ablakmélyedésben, a földig érő függöny mögött olvasgattam, és nem tudták, hogy ott vagyok. – Fussa ki magát! Minket se pátyulgattak, de nem is ért rá édesanyám, hiszen öten voltunk fiútestvérek. Estünk-keltünk, verekedtünk szárazon és vízen, és emberek lettünk mind az öten.
Most visszagondolva áldom szüleim emlékét, hogy ezekbe a csavargásokba – amelyeknek szabadságízét ma is érzem – soha nem szóltak bele, és csak a vadhajtásokat nyesegették nagyobb időközökben, ha betelt a pohár, és szertelen gyermeküket egyenesbe kellett igazítani.
Mások ezeket keresték még



