Fekete István

Fekete István

1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.

József Attila-díjas magyar író

Fekete István idézetek témák szerint: Természet (56)Tél (20)Vadász (8)

Szeretem a könyvet! Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem: regény volt, a földrajz: útleírás, a természetrajz: vadászat, az olvasókönyv pedig: Muzsika.

Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.

Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy -úgy látszik – nem is múlt el semmi.

Ekkor egy kis szél suhant át a kert felett és megszólalt az almafa, aki amennyire utálja a szelet, ha megvadul, annyira szereti, ha szelíden érkezik. A szél a fák nyelve.

A padláson penészes időszaga volt a csendnek és a pókhálók portól súlyosan csüngtek le a lécekről.

Azért jutott ez múltkor az eszembe, mert advent volt akkor is, csillagos advent, amikor a roráték hajnali zsongása úgy áradt szét a sötét utcákra pillogó ablakszemek között, mint a Szépség és Jóság meleg ígérete. Ez volt az az idő, amikor a betlehemes társaságok kialakultak, s egyúttal a tagok is megkapták szerepeiket. Igen, mert más angyalnak lenni és más pásztornak, más gazdának lenni és megint más bojtárnak. Rátermettség kell ehhez, sőt tehetség, nem is beszélve a kellékekről… szakállról, bajuszról, subáról, láncos botról és főleg magáról a betlehemről, melyet a tavalyi tapasztalatok alapján kell megépíteni.

Csendet rakott a hó a tájra, nagy, fehér csendet, és ennek a csendnek hátán pengve táncolt a szánkók csengőinek gyöngyöző kacagása.

Esett a hó már három napja, és betakarta a világot. Betakarta a földet és lefüggönyözte a látóhatárt, és hogy mi volt mögötte vagy alatta, azt látszólag nem lehetett tudni.