Fekete István vadász idézetek

Fekete István a magyar irodalom egyik legkedveltebb természetírója volt, akinek műveiben az erdők, a mezők és az állatvilág mindennapjai elevenednek meg. A Vuk, a Tüskevár és a Kele szerzője különös érzékenységgel ábrázolta az ember és a természet kapcsolatát, miközben a vadászat világát is jól ismerte. Írásaiban a vadászat nem csupán zsákmányszerzésként jelenik meg, hanem a természet rendjének, az állatok viselkedésének és az erdő csendjének megfigyelését is magában foglalja.

Fekete István

Az egyik fa ága tövében egy kis cinege ül, és várja az elmúlást. Valahol légpuskával lőtték meg, eddig elrepült, és nincs tovább. Az a fiú, aki meglőtte, most párnás ágyban alszik, és este felelősségre vonta anyját, hogy a szoba nem elég meleg. Előzőleg orvosságot vett be, mert úgy érezte, fájni fog a feje. Ez a fiú rendkívül érzékeny a legkisebb fájdalomra is, és ha az ujját elvágja, orvos köti be, de megkívánja, hogy vérmérgezés ellen injekciót kapjon. Ha a hivatalos orvos nem teljesíti kívánságát az injekciót illetőleg, addig gyötri anyját, míg az pénzt ad, és privát orvostól kapja meg az “életmentő” szérumot, amire semmi szükség nincs. Ennek a fiúnak nincs apja, mert szülei elváltak. (Az állatok nagy része sosem válik el, amíg gyermekeiket fel nem nevelték.) És ez a fiú, ha csak ezredrészét erezné annak az elhagyatottságnak, félelemnek, fájdalomnak, mint az a kis madár a dermesztő és másnaptalan éjszakában, talán megkeresné állandóan szerelmes apját, és hozzávágná a légpuskát, mert nem tartott be sem emberi, sem állati, sem erkölcsi, sem természeti törvényeket, mert ölni tanította meg fiát, ahelyett, hogy élni tanította volna.

Fekete István

A zsebkésnek, vadászkésnek, kerti késnek mindig ragyogó tisztának és borotvaélesnek kellett lennie. Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „békanyúzó” vagy „kusztora”.

Fekete István

A vad szemét nem rontja a füst, a por, a korom, a műfény, és nem rontják mesterséges erőltetések. A napszakok fényárnyalataihoz könnyen alkalmazkodik, és a lassan fokozódó sötétséget annyira megszokja, hogy majdnem lát benne.

Fekete István

Egy bagoly suhog át a nyiladékon, és mindjárt le is száll a másik oldalon. Álmos az öreg egérpusztító. Sokáig egyensúlyoz az ágon, amíg megnyugszik. Színte várom, hogy ásítson. Néz rám piros karikás, nagy szemével. Visszapislogok. Nem kell félni, öreg cimbora.. .Puskám nem neked van felajzva.

Fekete István

De így megáll a vadász. Nincs terhe semminek. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet. A bokrok levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, leérett a cseresznye meg a meggy, és a szamócából is csak sarjú van már a vágásokban s a gyér füvű domboldalakon. És megértette a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A baké is… és a vadászé is.

Fekete István

Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról s pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat,. Mint például most.

Fekete István

Sokszor irigylem a bányászok „jó szerencsét” köszöntését. A horgászok „adjon isten jó fogást!” mondanak, és mi csak hallgatunk, amikor vadásztestvérünk elbúcsúzik tőlünk, pedig érezzük, hogy valamit kellene mondanunk. […] A magyar nép vadászva, halászva jött ide és bizonyára volt valami jó kifejezés arra, csak elő kellene böngészni öreg írásokból, szájhagyományokból , regékből vagy akárhonnét, mert mégiscsak nagy szegénység, hogy amikor az idegenből jött vadász hazája nyelvén kíván jó vadászatot, mi vagy ugyanazon a nyelven válaszolunk, vagy megbillentjük a kalapunkat, és megköszönjük, de a jókívánságot visszaadni nem tudjuk.

Fekete István

A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is… és ha nem szólhat a puska, akkor is!