Az egyik fa ága tövében egy kis cinege ül, és várja az elmúlást. Valahol légpuskával lőtték meg, eddig elrepült, és nincs tovább. Az a fiú, aki meglőtte, most párnás ágyban alszik, és este felelősségre vonta anyját, hogy a szoba nem elég meleg. Előzőleg orvosságot vett be, mert úgy érezte, fájni fog a feje. Ez a fiú rendkívül érzékeny a legkisebb fájdalomra is, és ha az ujját elvágja, orvos köti be, de megkívánja, hogy vérmérgezés ellen injekciót kapjon. Ha a hivatalos orvos nem teljesíti kívánságát az injekciót illetőleg, addig gyötri anyját, míg az pénzt ad, és privát orvostól kapja meg az “életmentő” szérumot, amire semmi szükség nincs. Ennek a fiúnak nincs apja, mert szülei elváltak. (Az állatok nagy része sosem válik el, amíg gyermekeiket fel nem nevelték.) És ez a fiú, ha csak ezredrészét erezné annak az elhagyatottságnak, félelemnek, fájdalomnak, mint az a kis madár a dermesztő és másnaptalan éjszakában, talán megkeresné állandóan szerelmes apját, és hozzávágná a légpuskát, mert nem tartott be sem emberi, sem állati, sem erkölcsi, sem természeti törvényeket, mert ölni tanította meg fiát, ahelyett, hogy élni tanította volna.
Fekete István vadász idézetek
Fekete István a magyar irodalom egyik legkedveltebb természetírója volt, akinek műveiben az erdők, a mezők és az állatvilág mindennapjai elevenednek meg. A Vuk, a Tüskevár és a Kele szerzője különös érzékenységgel ábrázolta az ember és a természet kapcsolatát, miközben a vadászat világát is jól ismerte. Írásaiban a vadászat nem csupán zsákmányszerzésként jelenik meg, hanem a természet rendjének, az állatok viselkedésének és az erdő csendjének megfigyelését is magában foglalja.
De így megáll a vadász. Nincs terhe semminek. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet. A bokrok levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, leérett a cseresznye meg a meggy, és a szamócából is csak sarjú van már a vágásokban s a gyér füvű domboldalakon. És megértette a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A baké is… és a vadászé is.
Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról s pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat,. Mint például most.
Sokszor irigylem a bányászok „jó szerencsét” köszöntését. A horgászok „adjon isten jó fogást!” mondanak, és mi csak hallgatunk, amikor vadásztestvérünk elbúcsúzik tőlünk, pedig érezzük, hogy valamit kellene mondanunk. […] A magyar nép vadászva, halászva jött ide és bizonyára volt valami jó kifejezés arra, csak elő kellene böngészni öreg írásokból, szájhagyományokból , regékből vagy akárhonnét, mert mégiscsak nagy szegénység, hogy amikor az idegenből jött vadász hazája nyelvén kíván jó vadászatot, mi vagy ugyanazon a nyelven válaszolunk, vagy megbillentjük a kalapunkat, és megköszönjük, de a jókívánságot visszaadni nem tudjuk.
A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is… és ha nem szólhat a puska, akkor is!
