Az önmagunkkal való szembenézés és értékeink szükségszerű revíziója soha nem könnyű feladat. (…) De szinte biztos, hogy túl kell esni rajta, saját életünkben külön-külön éppúgy, mint a társadalmak életében együtt. Vagy akár az egész bolygóéban, hiszen (…) globális környezeti problémáink minden eddiginél általánosabb értékrevíziót kényszerítenek ránk.

Hajlamosak vagyunk (…) azt hinni, hogy a kicsi és nem ehető élőlényekre kevésbé van szükségünk.”Hát kihalnak, na és? Csak nem fontosabb néhány haszontalan gyom és csúszómászó, mint az ember?” Ez a látszólag józan felfogás nem veszi tudomásul azt a ma már nyilvánvaló tényt, hogy a természetben szinte semmi nem haszontalan: a vad fajok olyan szolgáltatásokat nyújtanak nekünk, amiket nélkülük csak igen körülményesen tudnánk megszerezni. Ráadásul igen drágán is, míg ők ingyen adják. Elvesztésük ugyanolyan veszélyekkel jár, mintha, mondjuk, egy repülőgépből kihullanának az apró és látszólag jelentéktelen tartószegecsek.

Gyakran elhangzik a kérdés: “Mi a mai világ legfontosabb környezeti és népesedési problémája?” A tömör válasz talán a következő: “Az, hogy egyetlen legfontosabb problémát keresünk.” Ha nem oldjuk meg az összes problémát, csak mondjuk tizenegyet a tizenkettő közül, egymással való összefüggéseik garantálják, hogy az egész munka hiábavaló legyen.

“A környezetvédelem nem mehet a gazdaság rovására.” E követelmény mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a környezetvédelem luxus, tehát ha egy-egy problémát megoldatlanul hagyunk, azzal pénzt takarítunk meg. A valóságban a megoldatlan környezeti problémák rendszerint óriási pénzveszteséggel járnak, rövid és hosszú távon egyaránt, megelőző vagy idejében elhárító jellegű megoldásuk pedig hosszú távon mindenképp gazdaságos, és gyakran rövid távon is az. Ilyen szempontból a környezet hasonló az emberi testhez: egészségesen tartani olcsóbb, mint betegségeiből kigyógyítani.

Nem gondolunk arra, hogy hosszú távon mi lesz a következménye a tetteinknek. Kitalálunk valami nagyszerű terméket, dolgot, ami most megkönnyíti, az életünket, de nem gondolunk arra, hogy mi lesz harminc év múlva. Nem gondolunk arra az időre, amikor a fákat teljesen kiirtjuk, és már nem lesz több növény.

Az ember, aki szerényen sapiensnek, bölcsnek nevezi magát, noha bolondok bolondja, képtelen korlátozni populációjának méreteit, képtelen megakadályozni a haszontalannak vagy károsnak ítélt anyagok felhalmozódását, képtelen alacsony szinten tartani az energiafelhasználását és képtelen békésen együtt élni a bioszférával, amelyből vétetett.

Ha valaki nem tekinti tulajdonának a természetet, hanem érzi, hogy annak csupán értelmes része, könnyen el tudja dönteni, hogy mit szabad és mit nem.

Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.

A vizek aggasztó szennyeződése, a lassanként növekvő radioaktivitás és a genocid tendenciákat életre hívó túlnépesedés homályos veszélye már széltében elterjedt – habár nem mindenütt tudatossá vált – félelemhez vezetett; az emberek azért szeretik a lármát, mert ezeket a jelenségeket nem engedi szóhoz jutni.

Ez kritikus pillanat a bolygónk számára. Annyira megváltoztattuk, hogy új geológiai korszakot hoztunk létre – az antropocént. Az emberek korát. Történelmünkben először szakadnak meg azok a globális kapcsolatok, amelyekre minden élőlény támaszkodik. De ha gyorsan cselekszünk, rendelkezünk ismeretekkel és megoldásokkal ahhoz, hogy bolygónk ismét boldogulni tudjon.