A nagy életproblémák sohasem oldhatók meg mindörökre. S ha egyszer úgy tűnik, hogy megoldódtak, az mindig veszteség. Értelmük és céljuk – úgy látszik – nem a megoldásukban rejlik, hanem abban, hogy szüntelenül munkálkodjunk rajtuk. Csak ez óv meg elbutulástól és megkövüléstől.
Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
Az az ember, aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha.
A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.
Ma már nem lehet egy szállodában vagy egy étteremben értelmes beszélgetést folytatni ebéd közben vagy egy csésze tea mellett, mert szavainkat elnyeli a muzsika. Nemrégiben egy New York-i hotelben leültem beszélgetni egy amerikai professzorral. De sehogyan sem ment a dolog, végül föladtuk. Semmi kifogásom a zene ellen a maga helyén és idejében, manapság azonban szinte üldözi az embert. (…) Ámde még rosszabb, ha klasszikusokat játszanak háttérzene gyanánt, mondjuk Bachot. Bach Istennel társalkodik, s egészen magával ragad a muzsikája. De le tudnám ütni azt, aki Bachot szólaltat meg banális környezetben.
Az életben egyáltalán nem az a fontos, hogy az embernek igaza legyen, hanem az, hogy a maga dolgát előbbre vigye.
A lét legfőbb értelme számomra csakis az lehet, hogy van, nem pedig, hogy nincs, vagy többé már nincs.
Az orvosi tekintéllyel el lehet boldogulni a hiszékeny embereknél, de a kritikus tekintet számára mindig talminak látszik az ilyen siker. Ebből fakadt az is, hogy az orvos-pszichoterapeuták előfutárai, a papok tekintélye is igen megtépázódott – főként a műveltebb emberek körében. A nehezebb esetek nem mások, mint emberi megmérettetések, úgy a páciensnek, mint orvosának.
Különbözőek az embereket mozgató szükségletek és kényszerek. Ami egyiküknek megváltás, az másikuknak börtön.
Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.
A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.
Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.
Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.
Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.
Van azonban elérhető cél is, ez pedig az egyéni személyiség fejlesztése és megérlelése. És mivel meg vagyunk róla győződve, hogy az egyén az élet hordozója, az életet szolgáltuk, ha sikerült egy fát is gyümölcsözővé tennünk az ezer terméketlenül maradt között. Aki azonban arra törekszik, hogy mindent fölneveljen, ami csak nőni akar, hamarosan rájöhet arra, hogy mindig a gyom nő a leggyorsabban, és hamarosan elborít mindent. Ezért gondolom, hogy a pszichológiának az a legnemesebb feladata jelenünkben, hogy az egyén fejlődésének célját szolgálja szakadatlan. Igyekezetünk a természet igyekezetét követi abban, hogy az egyén kibontakoztathassa élete teljességét, hiszen az élet is csak az egyénben lelheti meg értelmét, nem pedig az aranyozott ketrecben gunnyasztó madárban.
Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.
Ha az ember meghasonlott önmagával, és ezt nem tudja, akkor illúziói vannak; ha azonban tudja, hogy meghasonlott önmagával, eljutott az individuáció fokára. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.
Arcátlan vakmerőség azt képzelnünk, hogy mindig meg tudjuk mondani, mi a jó vagy rossz a páciensnek. Valami talán tényleg rossz számára, de mégis megteszi, amiért aztán lelkifurdalást is érez. Ez az illető számára – gyógyászatilag nézve, tehát tapasztalatilag – nagyon jó lehet. Talán meg kell élnie a rosszat, elszenvedve annak hatalmát, mert csak így képes végre feladni másokkal szembeni farizeusságát. Talán maga a sors vagy a tudattalan, avagy Isten – nevezzék, ahogy akarják – kénytelen amúgy jó alaposan elgáncsolni, belelökni a mocsokba, mert csak egy ilyen erőteljes élménynek lesz foganatja, ez segít levetkőzni gyermetegségét s teszi érettebbé.
Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.