Arra gondoltam, hogy ha győzünk, az azt jelenti: a szenátusi kampányom mégsem csupán a vakszerencsén múlott. Ha győzünk, az azt jelenti, hogy nem csak valami hagymázas álmodozás vezetett engem a politikához, hogy az az Amerika, amelyben hittem, igenis lehetséges, hogy a demokrácia, amelyben hittem, karnyújtásnyira van. Ha győzünk, az azt jelenti, nem vagyok egyedül abban a hitben, hogy a világnak nem kell hideg, könyörtelen helynek lennie, ahol az erős kifosztja a gyengét, ahol elkerülhetetlenül visszatérünk a táborokhoz és törzsekhez, ahol ellenségnek tekintjük az ismeretlent, és behúzódunk a barlangunkba a sötétség elől.
Ha a világ legnagyobb hatalommal járó hivatalára való alkalmasság egyik feltétele a megalománia, akkor a jelek szerint átmentem a vizsgán.
Az igazat megvallva sohasem hittem túlzottan a sorsban. Zavar ugyanis, hogy a lecsúszottak a sorsszerűséggel igazolják a beletörődést, a hatalmasokban pedig önelégültséget szül. Gyanítom, hogy Isten terve, bármi legyen is, sokkal nagyobb léptékű, semhogy figyelembe vegye a mi mulandó megpróbáltatásainkat. Az egyén életében a balesetek és a véletlenek meghatározóbbak, mint amennyit hajlandók vagyunk belőlük elismerni. És a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk igazodni ahhoz, amit helyesnek érzünk, keresni valamiféle értelmet a zűrzavarban, és minden pillanatban méltósággal és nyugalommal megjátszani a nekünk osztott lapokat.
A politikának nem kell olyannak lennie, mint amilyennek az emberek hiszik. Több is lehet annál.
Az hiszem, hasznos tanulságokat vonhattam le első kampányomból. Megtanultam tisztelni a politika szabályait, a részletekben lakó ördögöt, a napi taposómalmot, ami végső soron meghatározza a győzelem és a vereség közötti különbséget. Azt is megerősítette, amit már tudtam saját magamról: bármennyire pártolom is a tisztességes játékot, nem szeretek veszíteni.
Nekem is bőven kijutott a rasszista sértegetésből, és nagyon is jól láttam a rabszolgaság és a rasszista Jim Crow-törvények makacs örökségét, valahányszor Harlemben vagy Bronx bizonyos részein jártam. Az életrajzokból megtanultam azonban, hogy ne állítsam be magam folyton áldozatnak, és nem osztottam fekete ismerőseim egy részének nézetét, amely szerint minden fehér javíthatatlanul rasszista.
Ha visszautazhatnék az időben, rábeszélném akkori önmagamat, hogy tegye félre egy kicsit a könyveket, nyissa ki az ablakot, és engedjen be egy kis friss levegőt (akkoriban teljes gőzzel dohányoztam). Azt tanácsolnám neki, lazítson, menjen emberek közé, és élvezze az örömöket, amelyeket az élet a húszas éveikben járóknak tartogat.
Az empátia gyakorlása, önmagunk kihívások elé állítása, kitartás a nehézségek dacára is – ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek fontosságát a saját életemben megtapasztaltam.
Ha teljes életet éltek, akkor kudarcok is fognak érni. Elbotlotok, elszúrjátok, elestek. De erősebbek lesztek tőle, és legközelebb majd jól csináljátok. Vagy majd utána, esetleg még azután.
(Beszéd az Ohiói Egyetem diplomaosztóján, Columbus, 2013. május)
A remény a szívünk mélyén szunnyadó érzés, amely miatt – még ha minden tapasztalatunkból az ellenkezője következik is – állhatatosan hisszük, hogy igenis valami jobb vár ránk, ha megvan bennünk a bátorság, hogy elinduljunk felé, megdolgozzunk és megküzdjünk érte.
(Újraválasztási győzelmi beszéd, Chicago, 2012. november)
A fejlődés szakaszosan zajlik. Nem mindig egyenes vonalon halad. Nem mindig sima az út.
(Újraválasztási győzelmi beszéd, Chicago, 2012. november)
A gyerekeknek a feltétel nélküli szeretetünkre van szükségük – akár ügyesek, akár hibáznak; akkor is, amikor könnyű az élet, és akkor is, amikor rögös.
Mindenféle rossz döntést hoztam. Ha ezt én elmondhatom magamról, akkor ez ugyanígy van a többi sráccal is, éljenek bárhol.
A halálos ágyamon nem az általam aláírt törvényjavaslatokra fogok emlékezni, sem a beszédeimre, még arra sem, hogy elnyertem a Nobel-békedíjat. Arra fogok visszaemlékezni, hogy megfogtam a lányaim kezét, és elmentem velük sétálni a parkba.
A változás nem jön el, ha másokra vagy egy alkalmasabb időpontra várunk. Mi magunk vagyunk azok, akikre eddig vártunk. Mi magunk vagyunk a változás, amelyet keresünk.
A jövőt nem ismerhetjük ugyan, de a szelek az embert mindig a haladás irányába fújják.
Mi vagyunk az első generáció, amelyik a klímaváltozás hatásait már érzi, és mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik tehet még ellene.
