Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell mondja: „lenni kell ilyen furáknak is”. Ha másképp cselekszik, igazságtalan lesz és élethalálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jellemét, megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életre való jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan.
Mert az ember az életben nemigen választhat mást, mint vagy az egyedüllétet, vagy a közönségességet.
Elmondhatjuk, hogy életünk első negyven éve adja meg a szöveget, a következő harminc pedig a hozzávaló kommentárt, amely feltárja annak igazi értelmét és összefüggését, erkölcsi tanítását és minden finomságait. Az élet végével pedig úgy vagyunk, mint mikor vége van az álarcosbálnak, midőn leszedik az álarcokat. Most látjuk csak igazán, hogy kikkel érintkeztünk életünk idején. A jellemek megvilágosodnak előttünk, a tettek meghozták a gyümölcsüket, a művek elnyerték igazságos méltatásukat és a tévesztő délibáb elfoszlott. Mindehhez pedig idő kellett.
Ha a mi a halált oly szörnyűnek tünteti föl, a nemlét gondolata volna, úgy hasonló borzadással kellene arra az időre gondolnunk, a midőn még nem voltunk. Mert megdönthetetlenül bizonyos, hogy a halál utáni nemlét miben sem különbözhetik a születés előttitől s így nem is fájlalandóbb. Egy egész végtelenség folyt le, a midőn még nem voltunk; de ez legkevésbé sem szomorít. Ellenben, hogy a tünékeny lét pillanatnyi intermezzóját egy második végtelenség kövesse, a melyben már nem leszünk, súlyosnak, sőt elviselhetetlennek tartjuk. Onnan eredt-e talán a létezés e szomja, hogy ime, megizleltük és oly igen kellemesnek találtuk? Mint már föntebb röviden kifejtettük: épen nem; a nyert tapasztalat inkább a nemlét elvesztett paradicsoma után ébreszthetett volna végtelen epedést. A lélek halhatatlansága reményéhez továbbá mindig hozzáfűzik egy «jobb világ» reményét is – jele, hogy ez a mostani nem sokat ér.
Az embernek fehér bőrszíne nem természetes, hanem természettől fogva fekete vagy barna bőre van neki, mint ősapáinknak, a hinduknak; hogy ennek következtében fehér ember sohasem támadt a természet öléből, és ennélfogva fehér faj nincsen, akármennyit beszélnek is róla, hanem minden fehér ember megfakult ember.
Egy rugó egy idegen testnek tartós ránehezedése következtében végül elveszíti ruganyosságát, úgy a szellem is idegen gondolatoknak folytonos betolakodása következtében a magáét.
Mert az egyedüllétben, hol mindenki magamagára van utalva, kinyilvánul, kinek mije van önmagában […] Nagyon is igaz ezért, a mit Seneca mond: omnis stultitia laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet) (ep. 9.); hasonlókép Sirak Jézus mondása: »a bolond élete rosszabb a halálnál«. Általában azt látjuk tehát, hogy mindenki abban a mértékben keresi a társaságot, a milyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges.
Mivel a zene nem úgy, mint a többi más művészet , az akarat tárgyszerűségének ideáit vagy fokozatait, hanem közvetlenül magát az akaratot ábrázolja, azért ebből magyarázható, hogy a hallgató akaratára, azaz érzelmeire, szenvedélyeire és indulataira közvetlenül hat, úgy, hogy ezeket gyorsan fokozza, vagy áthangolja.
És, míg a többi embernek élete szellemi eltompultságban telik el, miközben mindig egyéni jólétének kicsinyes érdekein és mindennemű nyomorúságán jár az esze, miért is elviselhetetlen unalom jön rá, mihelyt azokkal a célokkal való foglalatosságában elakad és magamagára van utalva, ezt a megalvadt tömeget pedig csak indulatának féktelen tüze tudja valamiféle mozgásba hozni, – addig annak az embernek élete, kinek nagy a szellemi ereje, gondolatokban gazdag lesz, mindig élénk és jelentőséggel teljes: méltó és érdekes dolgokkal fog foglalkozni, mihelyt ideje engedi, magamagában hordván a legnemesebb élvezetek forrását.
Világosan láthatjuk, hogy a zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja és céljait egészen tulajdon eszközeivel olyan biztosan eléri, hogy nem szorul az ének szavaira vagy az opera cselekvényeire.
Aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna.
A dolgok nem objektív valóságuk szerint tesznek bennünket boldogokká vagy boldogtalanokká, hanem a róluk alkotott szubjektív képzetünk.
A zene kimondhatatlan bensősége, melynek segítségével egészen bizalmas és mégis örökké távoli paradicsomkert gyanánt vonul el mellettünk, teljes mértékben érthető és mégsem magyarázható. Ez abban rejlik, hogy belső lényegünk minden mozzanatát visszaadja, de a valóság nélkül és távol ennek kínjától.
Ha olvasunk, más gondolkozik helyettünk: mi csak az ő mentális processzusát ismételjük meg. Úgy vagyunk vele, mintha az írni tanulásnál a tanuló a tanítónak ceruzával írt vonásait tollával kihúzza.
Az állatok vélt jogtalansága, az az őrület, mely szerint az ellenük elkövetett cselekedeteink morális jelentőség nélküliek, a nyugat egyenesen felháborító durvasága és barbarizmusa. Majd ha az az egyszerű és minden kétség felett álló igazság, miszerint az állatok lényegében teljesen ugyanazok, mint mi, eljut a néphez, csak akkor nem lesznek többé az állatok jognélküli lények. Itt az ideje, hogy a bennünk, és az állatokban egyaránt létező örök lény, mint olyan felismertté váljon, és védve és tisztelve legyen.
Többet adok egy hű kutya farkcsóválására, mint száz barátságnyílvánításra és mímelésre.
A pénz elméletileg az emberi boldogság; mindenki, aki többé nem képes a valódi boldogságra, a pénz után vágyakozik.
Miért látja az ember öregkorában az életet, amely mögötte van, olyan rövidnek? Mert olyan rövidnek tartja, amilyen rövid az emléke. Ebből ugyanis minden jelentéktelen és kellemetlen dolog kiesett, tehát kevés maradt meg.
Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.