Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött.
A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.
A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal.
Akik túl jók erre a világra, egy másiknak válnak díszére.
Ha Isten teremtette a világot, biztosan nem az volt a legfőbb gondja, hogy számunkra érthetővé tegye.
Vajon hogyan festene a világ, amelyben az emberek megfelelően értékelnék a biodiverzitást, és a földtulajdonosok abban lennének érdekeltek, hogy lehetőségeikhez mérten növelni is igyekezzenek?
Mostani kétségbeejtő helyzetünkbe azáltal jutottunk, hogy a világgazdaságot a folyamatos növekedésre alapoztuk. Egy véges világban semmi sem növekedhet a végtelenségig.
Ezen a bolygón egyedül mi, emberek vagyunk képesek arra, hogy világokat teremtsünk, és aztán elpusztítsuk ezeket a világokat.
Nekünk, magyaroknak egy optikai csalódásból kell kigyógyulnunk, abból tudniillik, hogy mi a nagyvilágnak ugyanannyit jelentünk, amennyit a nagyvilág nekünk. Ez, sajnos, nincs úgy. Hogy pedig nincs úgy, nem válik szégyenünkre, hanem egyszerűen a különböző nemzeti számarányok következménye.
Az emberi mértékhez illeszkedő világ figyelmen kívül hagyásai (gigantizmus, törpülés, zsúfolás) lelki hatásukban járnak következményekkel. A felhőkarcolók eget ostromló magasában vagy a „lélekmorzsolónak” nevezett lakótelepi börtönkaszárnyák védekező vasrácsai mögött az ember idegennek és bezártnak érzi magát, szabadságában korlátozott és magára marad. Ez a világ „embertelen”.