Mert van néha öröm keserüségben,
Mint tarka szivárvány a fölleges égen.
Nincs olyan nehézség vagy tragédia, amellyel ne tudott volna sikeresen szembenézni már valaki. Ez vigasztaló lehet. Egyikünk helyzete sem teljesen egyedi.
Minél erősebb egy barátság, annál gyorsabban felbomlik. A lazább barátságok többet is elviselnek. Van ebben egy keserédes vigasz.
Úgy kifosztani nem lehet az embert, sem pénzét, sem lelkét, hogy valami apró meg ne maradjon.
A végtelen tenger vigasztalóan hat rám, feledtet múltat és jövőt.
Egy jó van a folytonos boldogtalanságban: az, hogy akiket gyakran üldöz, igen hamar meg is keményíti.
Nem minden vihar azért sodródik az utadba, hogy tönkretegye az életed. Néhány azért jön, hogy megtisztítsa az előtted lévő utat.
Az élet: hasra esés…! És fenékre huppanás…! Bizony, gyerekek…! Bohócok vagyunk, mind…! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!… és aztán a felszabadulás, a derű, a nevetés.
A művészet a legmélyebb vigasz, a legolcsóbb önámítás, kárpótlás ezért a csalódásért, hogy ide születtünk.
Mindig akadnak bosszantó ügyek, amelyek feldühítenek. Olykor esküdözöl, olykor átkozódsz. Amikor az élet mócsingján rágódsz, ne morgolódj, csak fütyöréssz, és meglátod, a végén minden jóra fordul. Mindig nézd az élet napos oldalát!
Valahol odafönt, az anyag időtlen és mérhetetlen törvényeiben és nem a hétköznapok gondjában-bajában, az emberi gyarlóságokban kell vigaszra és reményre találnunk, hogy táplálni tudjuk magunkban mindazt, ami maradandóbb az állatnál.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis – ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.
Ha egy nap elér a bánat legmélyére, ha már nincs semmije és senkije, egy barátja mindig lesz, akinek az ajtaján bekopogtathat: a munka!
Ha valaki meggondolja, hogy másokat minden szerencsétlenség súlyosabban sújtott, mint őt, kevésbé nyög a maga bajai miatt.
Az emberek sokszor hosszan a negatívumokon rágódnak ahelyett, hogy nekiállnának, és valami jót tennének. Azáltal, hogy segítek másokon, egyszerűen elfeledkezem a magam gondjáról, bajáról.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Az emberszív ilyen: törten is él tovább.
Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötéten összecsörrenő fogaimon:
ne félj.
