Magamhoz kéne húzni mit kezem bohón elengedett
mint sós cukrot hányás után úgy nyalni föl szerelmedet
kómába nélküled a vak szájtáti semmibe hullok
mert nem szerettem én még senkit így előtted ennyire.
Talán mondanom se kell, még nem történt velem hozzád fogható.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám.
Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.
Mint kicsikart szó a haldoklóból
– hol a kincs vagy ki a gyilkos -,
olyan nehezen mondom, hogy „szeretlek”.
Tudod miért ragaszkodtam hozzád annyira? Mert eszembe juttattad, milyen voltam régen, mielőtt ebbe az ördögi körbe kerültem. Újra megmutattad nekem azt a világot, ahol érdemes szeretni, amit szeretnék inkább elfelejteni.
Szívem a világ partjához csapdossa hullámait és könnyeivel írja rá nevét e szóval: – szeretlek!
S mert szív, felezve, alig-alig élhet,
én egész szívemet átadtam néked;
így maradok, mint ismersz,
egyre csonkább.
Bár nem ismerlek téged, sosem találkoztam veled, nem nevettem veled, nem sírtam veled, nem csókoltalak, én mégis szeretlek. Teljes szívemből szeretlek.
Olyan voltam neked, mint egy rossz helyen tett nagy eskü. Újra és újra vissza akartam térni hozzád, pedig megannyi fájdalmat okoztál. Nem is tudom, hogyan kellene ezt elmondanom, mert egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Kerestelek mindenütt, ahol csak jártam, mindenben téged szerettelek volna látni, és sokszor láttalak is. Te az én sötét életembe behatoló, könnyemből felhőt formáló örömöm voltál. A leghatalmasabb szerelemmel szerettelek. De immár nem remeg tovább a szívem. Most már csillapodik és hagyd, hagy múljon el ez is. Az idők végéig sorsom leszel te, akkor is, ha ezer másik szerelem is jön helyette.
Hát igen, szeretlek (…). Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.
Hajdanán ezeregy kívánsággal égtem, de abban az egy vágyamban, hogy téged ismerjelek, minden más elhomályosult.
Álmaimban szárnyaidhoz érnék,
angyalcsókot ajkaidról kérnék.
Karjaid közt hamvaimmá égnék,
de angyalodként hozzád visszatérnék.
Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy leválunk egymástól; ez lehetetlen.
Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.
Szeretem azt a földdarabot, ami te vagy, mert a bolygótérben nincs másik csillagom. Benned ismétlődik a táguló világegyetem.
Mit meg nem adnék érted… Neked. Házat, autót, ékszereket, utazásokat, a csillagokat az égről. Mindent, amit szemed megkíván… És valóban. Érted, neked nem ezeket adnám. Csak egy „valamit”. Amit nem a szemed kíván, hanem a szíved. A szívemet. Magamat.