Nagy tömegek lelkülete nem fogékony a langyos dolgok iránt.
Közhely az, ami olyan mértékben igaz, hogy azt már nem is érdemes hangsúlyozni. Szeresd apádat, anyádat, hogy hosszú életű légy a földön; ne lopj; ne ölj; ne paráználkodjál… Lehet-e ennél banálisabbat mondani? És mégis: ez a pár ordító közhely, maga a tízparancsolat is lehetne a televízió legfontosabb műsora. Mert hát: melyiket tartjuk be?
Gyakran elhangzik a kérdés: „Mi a mai világ legfontosabb környezeti és népesedési problémája?” A tömör válasz talán a következő: „Az, hogy egyetlen legfontosabb problémát keresünk.” Ha nem oldjuk meg az összes problémát, csak mondjuk tizenegyet a tizenkettő közül, egymással való összefüggéseik garantálják, hogy az egész munka hiábavaló legyen.
Egyénileg sok ember került már szembe a fájdalmas döntéssel, hogy bizonyos alapértékeiről le kell mondania, ha egyáltalán élni akar. Aljas diktatúrákban eljöhet az a helyzet, hogy valaki inkább meghal, de nem szegődik a rendszer rabszolgájává, vagy egy-egy konkrét esetben nem árulja el a barátait. A nyomor és a politikai elnyomás milliókat űzött messzire hazájuktól, amit szerettek és ahol otthon érezték magukat. Előfordul, hogy hasonló válaszút elé kerül egy egész társadalmi csoport vagy akár egy egész nép: a régi módon nem élhet tovább, de érdemes-e megváltoznia, és ha igen, képes-e rá?
Ne mondd, hogy az, ki bátor volt megszületni,
Mind hős, ha majd tenni kell.
Az álmom rég majd békében úgy ébredni,
Hogy ezt hősök nélkül értük el.
Alaposan elferdült már az értékítélet,
Hiába nézed, mégis tévesen ítéled meg,
Mi a jó, mi a rossz, mi szép vagy csúnya.
Vagy csak direkt torzítasz a hazugságok mögé bújva?
De durva! Te még magadat is becsapod,
Mert megszoktad, hogy a boldogságot csomagolva kapod.
A demokrácia, a szabadság és az emberi jogok valódi értelmet nyertek az emberiség számára, ezért egyetlen nemzetnek sem hagyhatjuk, hogy kiforgassák, és a diktatúra, az elnyomás szinonimáivá tegyék.
Egy gályában ülünk, amit rengetegen hajtunk,
De nem igazán egy irányba, így minden hiába,
Csak egy helyben tipródunk a megoldásra várva.
Oly szókimondók
lettünk, hogy már alig van
mit kimondanunk.
Van ember – van probléma!
Nincs ember – nincs probléma.
Forradalom akkor lesz, amikor az elnyomó osztály már nem tudja, az elnyomott osztály pedig már nem akarja fenntartani a status quót.
A vallást, mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni.
Igen, meggyőződtem róla, hogy vannak olyan amerikai fehérek, akik szívesen segítenének a dühöngő fajgyűlölet megfékezésében; a fajgyűlölet miatt ez az ország egyre közelebb kerül a pusztuláshoz!
Aki olvassa a történelmet, megpillanthatja benne, hogy a népek erénye abban az arányban csökken, ahogyan növekszik babonájuk.
Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből.
Amit mi itt, ezen a csöpp kis bolygón valóságnak nevezünk, nem más, mint egy közös megegyezésen alapuló hagyományőrzés, ami időközben nevetséges törvényeket alkotott, és ellehetetlenítette az életet azok számára, akik egyáltalán nem is akartak részt venni ebben a hülyeségben.
Szépségünk nem tégelyekből vagy tubusokból fakad, hanem minden egyes olyan pillanatunkból, amikor képesek vagyunk felülemelkedni a külsőségeinken, és megszabadulunk a görcsös kényszertől, hogy megfeleljünk a társadalmunk elvárásainak.
Létezik valahol köröttünk egy közös kedvaura: egy láthatatlan burok, amelybe mindannyian beleadjuk a sajátunkat. Ha a kollektív kedvbe többen dobnak be szenvedést, depressziót, bánatot, haragot és gonoszságot, mint kedvességet, jóságot, megértést és elfogadást, ez a felhő tiszta fehér színről koromfeketévé válik.
Nekünk, nőknek nincs szükségünk sem élettársra, sem pedig egy gyerekre, hogy kiteljesedjünk. Hihetetlen, hogy még a mai világban is a külseje, az anyagi helyzete és a kapcsolati státusza alapján ítélnek meg egy nőt. Mintha házasság és gyerek nélkül valaki nem is lehetne boldog.