1946. december 21. -
Kossuth-díjas magyar énekes, dalszövegíró és basszusgitáros
Az én dalaim általában pozitív dalok, jókedvre akartam deríteni az embereket, hiszen szórakoztató műfaj a miénk. Például sokszor az igaz szerelemről és romantikáról írtam. Több millió emberhez eljutott, az volt a cél, hogy az emberek felfrissüljenek, mélyebben meg tudják élni a saját érzéseiket. A szerelemben mindenki benne van, mindannyiunkban közös. Éppen emiatt fontos.
Néha hallgatom a mostani dalokat és ott tartok, hogy még a 20-as évek dalszövegei is jobbnak tűntek, mert legalább szakmailag helyesen megírták őket.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Már nem olyan zenéket játszanak, hogy bele tudnék simulni a nagy diszkóéletbe. A zenei témák egysíkúak. Minden változik, én is, egy biztos azonban, ha ma lennék fiatal, akkor egészen más témákról írnék, mint ami most divatos, és nem oktató vagy propagandacélokkal.
Mindig is azt mondtam, hogy nem csak egy korosztálynak írok dalokat, hanem azoknak, akik megértik és szeretik. Nem vagyok forradalmian újító, de ezzel nincs semmi baj.
Ameddig tudok járni, gondolkodni, és van annyi energiám, hogy a színpadra álljak és végigénekeljek egy kétórás koncertet, milyen mély indokom lenne rá, hogy abbahagyjam?
Engem kirúgtak a KISZ-ből, a marxista órákat nem tudtam elviselni, valahogy nem hiányzik a Munkásőrség sem.
Az én világom alapvetően nem a politikához, hanem a zenéhez kötődik. Akkor vállaltam fel nyíltan a véleményem, amikor nyilvánvalóan nem értettem egyet a fennálló rendszerrel, és úgy láttam, hogy változásra van szükség.
Szökünk a sötétség elől,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.
Ne mondd, hogy az, ki bátor volt megszületni,
Mind hős, ha majd tenni kell.
Az álmom rég majd békében úgy ébredni,
Hogy ezt hősök nélkül értük el.
Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk, sokáig itt leszünk,
Szárnyalunk, mint földre tévedt égben járó angyalok, és néha szenvedünk,
Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk,
Hiszen van még időnk, azért se változunk.
Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást,
Amíg dühöngött a szerelmünk, nem láttunk mást.
Te sem bírtad már a kalitkát, miért maradnál,
Hiszen minden szívnek szárnya van, s néha elszáll.
Volt, amikor messzire szálltam,
Többé már nem bír el a szárnyam,
Elfáradt már, mégis szállni kell.
Mindig álmodtam egy szebb világról,
S lassan eltűnök a nagyvilágból,
S még nem jöttem rá, miért vagyok én.
Még engedem, hogy ár sodorja, szél kavarja életem, ameddig jó nekem,
De azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem, az kell nekem,
Mert ha itt vagy velem, a szívem megpihen.
