A párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és mindennap díszbe kell öltöztetnem a szívemet, mielőtt ismét a kezébe adnám.
Steiner Kristóf
Ha szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkölcstelen. Az én olvasatomban sokkal „erkölcstelenebb” úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, abbeli félelmünkben, hogy megbélyegez minket a társadalom.
A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, s emberi kvalitásunkat az határozza meg, hogy mennyi felelősséget vállalunk egy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb univerzum létrehozásában.
Nincs a világon ingyenebéd, és néha azonnal, néha utólag, néha pedig csak a következő életünkben, de mindenért fizetnünk kell.
A babák csörgővel játszanak, a gyerekek babával és autókkal, a tinik egymással, a huszonévesek az idegrendszerükkel… a játéknak soha nincs vége.
Amit mi itt, ezen a csöpp kis bolygón valóságnak nevezünk, nem más, mint egy közös megegyezésen alapuló hagyományőrzés, ami időközben nevetséges törvényeket alkotott, és ellehetetlenítette az életet azok számára, akik egyáltalán nem is akartak részt venni ebben a hülyeségben.
Szeretni önmagunkat annyit jelent, mint felismerni a jóságos, igaz természetünk bimbóját, és addig nevelgetni kőkemény munkával – néha vérrel és verítékkel öntözve -, amíg körül nem növi szívünket.
Ha megvan a kellő együttérzés, minden ember és állat öröme és fájdalma a miénk is.
Ha az ember képes tiszta fejjel, szívvel, lélekkel gondolkodni, be kell látnia: halálának időpontja percre pontosan akkor fog elérkezni, amikor annak eljött az ideje. Sem előbb, sem később. Ennek tükrében pedig vajmi kevés jelentősége van annak, hogy Izraelben vagy Svájcban él-e. Annak azonban annál több, hogy a maradék időt – legyen az egy perc vagy egy évszázad – mivel tölti el.
Minél többet birtokolunk, annál kevesebb dolognak tudunk szívből örülni.
Mi volna, ha minden évben egyetlen napra felvennénk egy pólót, amelyre reggel felírjuk a titkunkat? Hatalmas, színes, ragyogó, harsogó felirattal hirdetnénk ki azt, ami miatt a leginkább félünk az emberek ítélkező tekintetétől. Feltüntetnénk magunkon: „Igen, én ez vagyok, és az év háromszázhatvannégy napján szenvedek attól, hogy nem fogadtok el.” Mindannyian láthatnánk egymás gyöngéit, és felismerve, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az előítéleteket, a rosszindulatú pletykálást és az egymásról és önmagunkról gyártott hazugságokat felcserélné az együttérzés.
Ha szánunk rá egy percet, hogy egy állat szemébe nézzünk, azonnal világossá válik, miért kutya kötelességünk gondoskodni egymásról.
Szépségünk nem tégelyekből vagy tubusokból fakad, hanem minden egyes olyan pillanatunkból, amikor képesek vagyunk felülemelkedni a külsőségeinken, és megszabadulunk a görcsös kényszertől, hogy megfeleljünk a társadalmunk elvárásainak.
Létezik valahol köröttünk egy közös kedvaura: egy láthatatlan burok, amelybe mindannyian beleadjuk a sajátunkat. Ha a kollektív kedvbe többen dobnak be szenvedést, depressziót, bánatot, haragot és gonoszságot, mint kedvességet, jóságot, megértést és elfogadást, ez a felhő tiszta fehér színről koromfeketévé válik.
Olyan könnyű elbukni. Olyan rettenetesen gyorsan kiszaladnak azok a szavak, amelyek beleragadnak az agyba, mint a rágógumi a papucs talpára a tűző napon. Olyan könnyű ostobán viselkedni. Belátni viszont nehéz. Bocsánatot kérni sem könnyű. Könyörögni pedig rettenetesen nehéz.
Írjunk, fessünk, főzzünk, teremtsünk, szolgáljunk, szerelmeskedjünk, dolgozzunk kőkeményen mindannyiunkért, és soha, de soha ne térjünk le erről az ösvényről. Botladozni lehet rajta, nagyokat esni is, de hé… senki sem játszana Super Marióval, ha egy sík pusztán haladna előre anélkül, hogy tekikatonák és sárkányok, szakadékok és buckák akadályoznák.
1982. február 19. —
újságíró, szinkrondramaturg, színész, gasztroblogger