Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Az élet minden hullámverése elborít, és újabban egy kínos furdalás okoz pokoli fájdalmat: hátha megérdemlem, hátha a világ jó, s a rossz én vagyok!
A világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, s talán egyedüli szerencsém, hogy valakinek ezt bevallhatom.
A szenvedés is sokat ér, mert én szenvedek, és az én szenvedésemben mellettem őrködik a világot semmibe sem vevő, keserű, büszke öntudat.
Az örömet a lét búval együtt kinálja.
Nem megy minden, uram, vágyunkkal egy irányba.
Kell bosszankodni is, így akarja az ég,
Enélkül a világ túl boldog lenne rég.
Az esőcseppek kopogása behatolt a szobába, mintha állhatatosan be akart volna tolakodni valaki – valami szürke, komor, alaktalan lény, a szomorúságnál is szomorúbb. Mintha be akart volna törni félig eltemetett emlékek ezreivel, hogy elöntse ezt a kis száraz szigetet, ezt a meleg és világos odút, mely a külvilághoz képest most emberséges és lakájos volt.
Olyan az emberszív (…), hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.
Vannak az életnek zaklatott pillanatai, amikor azt se vennénk észre, ha körülöttünk összeomlana a föld.
Az öröm kis életlámpánk olaja. Ha az olaj kifogy, még izzik a bél, de már nem világít. Az örömtelen lélek fölemészti magát, rosszkedvet, ingerlékenységet, szomorúságot áraszt, senkinek sem világít.
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna –
Dehogy lennék menyasszonya!
Most virágzó életemnek
sirva töltöm napjait,
disze helyett szerelmemnek
búmnak érzem nyilait
Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
A fájdalmat senki sem veheti el, még Istennek sem áll
módjában megkönyörülni azon, aki érzi. A bánatot elmulasztani
sem lesz soha képes semmilyen égi vagy földi hatalom, csak a
súlyát teheti majd könnyebbé az idő azzal, hogy hozzászoktat
minket ahhoz, hogy amíg élünk, velünk marad.
A szeretet tartja össze a közösségeinket, élettel, fénnyel, meleggel, lélekkel tölti meg a családjainkat. Aki nem tudja szeretni a munkáját, környezetét, családját, nemzetét, annak számára minden csak fájdalom: rossz neki munkába menni, rossz a feleségéhez bújni, rossz neki a himnuszt énekelni, a testvéreivel nemzeti ünnepet ülni. Álmok, jövőkép nélkül nincs útja az életnek, amely a holnapba vezet.
Minden kiváló ember, akár bölcselő, akár politikus, akár költő avagy művész, melankolikusnak látszik.
Ha attól félsz, hogy nem fogsz túljutni egy adott ponton, a hangulatod elég rosszá válik. Egy bizonyos szempontból szerencsések vagyunk, hogy még mindig élünk és túljutottunk azon a ponton.
Talán túlzottan magam alatt voltam, hogy ide toljam időben a pofámat.
– magyarázta a Phoenix-i közönségnek, hogy miért késett el a koncertről.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.
Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendőt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idő alatt előbb mint napszámos, majd mint kis festő, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserű kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendő. A nyomor hű társam maradt ez idő alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.