Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk –
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.
Vajon az ember a másik egyes tulajdonságaiba szeret bele lépésről lépésre, vagy az egész lényébe egyszerre?
Élek. Ha összekevered a like (szeret) és a love (szerelem) betűit, ki tudod rakni, hogy live (él). Használhatod arra, amit érzel.
A halál biztosabb Istennél, a halálban nem fenyeget többé a nap nap után fennálló veszély, hogy meghal a szerelem.
Az ember nem lehet egyszerre (…) szerelmes és magabiztos (…). Ha szeretünk, félünk a szerelem elvesztésétől, vagy tán nem?
A szerelemben szó sincs kompromisszumról, ez inkább egyfajta kiteljesedés. Igen, a kapcsolat a „mi” megszületésével jön létre, ami az „én” feladásával jár, de ezt nem úgy éled meg, mintha kompromisszumot kötnél. Attól van egységélményed, hogy a másikban meglátod önmagad.
A barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem.
A barátság maga a tökéletes szerelem, sőt afölött áll; a megtisztult, életteli szerelem, melyet nemcsak a szív, de az ész is elismer.
Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (…) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba… feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.
Az érzéki gyönyör a lelkek egyesülése nélkül mindig állatias volt, és az is marad: nyoma sincs utána az emberben valami nemesebb érzelemnek, inkább a megbánásnak.
Gondoltam, hátha
Ez csak egy csúnya nátha,
De nem javul,
Érzem, hogy bennem
A szerelem a vírus,
Az vág övön alul.
Most múlik pontosan,
Engedem, hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem.
Gondoltam, egyetlen,
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik, mennydörög,
ez tényleg szerelem.
Ha ez a szerelem az élet,
A halál a harc,
Én leteszem eléd a fegyvert.
Nem múlik. Egyszerűen nem múlik, bármit is tettél vagy mondtál, nem múlik el, nem tudom leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd, a lelkem ösztönösen hozzád kívánkozik. Olyan, mintha megszűnnék létezni. Őrülten hiányzol, és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. Vagy nevezzük a nevén, ez a romlott szerelem. Nem tudom kiölni magamból.
Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet.
És ha ő így szólna tefelőled, én azt mondanám neki, hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, ahogy én szeretlek téged.
Óh, mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.
Jaj annak, ki beleszeret a könnyező szembe, ha azt a szemet egykor kacérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy akit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbeesve.
