A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Szilágyi Domokos
1938. július 2. — 1976. november 2.
erdélyi származású magyar költő, író, irodalomtörténész
Néha irigylem a holtakat:
ők már túl vannak rajta.
Azt mondják:
“olyankor” lehull egy csillag.
Ihaj-csuhaj, hulló csillag,
ihaj-csuhaj, megvakítlak
egy kicsikét, égi ég,
éppen csak egy kicsikét,
úgyis marad teneked elég.
Csak párosan szép a halál.
Talán már meg is szoktuk
ennenmagunk hiányát.
Rászoktattak,
akik máris mindent elvégeznek
(hiába mondják, hogy helyettünk):
nélkülünk.
Mi már nem is vagyunk,
csak akkor, ha útban valakinek.
Annyi az emlék a hátunk mögött,
annyi a rokon, ismerős odalenn.
Hagyjuk csak a képzeletet
hátrafelé csapongani,
míg vissza nem riasztja a jelenbe
valami testi szükség.
Hogy reánk sújtson:
már csak test vagyunk.
Leélni egy életet a
növekedő halállal.
Ez a legeslegkevesebb,
mit az ember
– tetszik vagy sem –
elvállal.
Ha az étel nem is,
az élet odaégett.
Odakozmáltunk –
talán már mindegy,
mi miatt, mivégett.
Pihenhetünk,
élettől-, bűntől-, örömtől-szabadultak
föld alatti súlytalanságban
feledve jövőt, jelent, múltat.
Az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.