A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Szilágyi Domokos
Azt mondják:
„olyankor” lehull egy csillag.
Ihaj-csuhaj, hulló csillag,
ihaj-csuhaj, megvakítlak
egy kicsikét, égi ég,
éppen csak egy kicsikét,
úgyis marad teneked elég.
Talán már meg is szoktuk
ennenmagunk hiányát.
Rászoktattak,
akik máris mindent elvégeznek
(hiába mondják, hogy helyettünk):
nélkülünk.
Mi már nem is vagyunk,
csak akkor, ha útban valakinek.
Annyi az emlék a hátunk mögött,
annyi a rokon, ismerős odalenn.
Hagyjuk csak a képzeletet
hátrafelé csapongani,
míg vissza nem riasztja a jelenbe
valami testi szükség.
Hogy reánk sújtson:
már csak test vagyunk.
Leélni egy életet a
növekedő halállal.
Ez a legeslegkevesebb,
mit az ember
– tetszik vagy sem –
elvállal.
Ha az étel nem is,
az élet odaégett.
Odakozmáltunk –
talán már mindegy,
mi miatt, mivégett.
Pihenhetünk,
élettől-, bűntől-, örömtől-szabadultak
föld alatti súlytalanságban
feledve jövőt, jelent, múltat.
Az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.
Nem jöttél el – mióta is?
Hiányoztál – egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,alattomosan, nesztelen
rohansz reám – s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.
Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan – reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.
Ha nem is jól, legalább nem megy rosszul sorom.
Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel –gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.
Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.
Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk –
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.
Az ég lassan elborul,
súlyosan alszik a kék.
Ugye, nem lesz háború?
Ugye, foglak látni még?
1938. július 2. — 1976. november 2.
erdélyi származású magyar költő, író, irodalomtörténész