A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.

Azt mondják:
“olyankor” lehull egy csillag.
Ihaj-csuhaj, hulló csillag,
ihaj-csuhaj, megvakítlak
egy kicsikét, égi ég,
éppen csak egy kicsikét,
úgyis marad teneked elég.

Talán már meg is szoktuk
ennenmagunk hiányát.
Rászoktattak,
akik máris mindent elvégeznek
(hiába mondják, hogy helyettünk):
nélkülünk.
Mi már nem is vagyunk,
csak akkor, ha útban valakinek.

Annyi az emlék a hátunk mögött,
annyi a rokon, ismerős odalenn.
Hagyjuk csak a képzeletet
hátrafelé csapongani,
míg vissza nem riasztja a jelenbe
valami testi szükség.
Hogy reánk sújtson:
már csak test vagyunk.

Pihenhetünk,
élettől-, bűntől-, örömtől-szabadultak
föld alatti súlytalanságban
feledve jövőt, jelent, múltat.

Az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.