A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húszcentis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.
Csakugyan a csinos arc ébreszt rokonszenvet a férfiaknak, ezeknek a bitang gazembereknek a szívében. Lehet egy nő olyan bölcs és szűz, mint Minerva, és semmibe sem vesszük, ha az arca csúnya. Van-e olyan butaság, amelyet ne tenne megbocsáthatóvá egy pár ragyogó szem?
A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.
A szépséggel az a baj, hogy olyan, mintha gazdagon születne az ember, és fokozatosan elszegényedne.
Ha leszaggatod a virág szirmait, nem szedted össze szépségét is.
Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni… valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.
Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?
Néha azért jusson eszedbe: az évek múlásával te is visszaadogatod a díszeidet. Ám ha közben lélekben gyarapodsz, nem érhet veszteség, mert e csinosságok vonzatai – szeretet… – megmaradnak, felkavarhatatlanná mélyülnek, más értelmet nyernek, és kiderül, sosem a külsőnek, hanem a teljes lényednek szóltak.
Eltűnődtem azon, hogy a férfiakat valóban képes-e a szépség annyira elvakítani, hogy megtiszteltetésnek érzik, ha az életüket egy démonnal élhetik le, feltéve, hogy az a démon elég szép.
A tiszta lélek, a szerénység, a helyes elvek sosem kísérői a szépségnek.
Az, hogy jól nézel ki, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy jól is érzed magad. A halottak is mindig jól néznek ki a koporsójukban.
Ha szeretetet érzek
A szívedben,
Miként láthatok csúfságot
Az arcodon?
Tulajdonképpen minden szép, amire szeretettel nézünk.
Vajon nincs-e mindenkor igaza a szépségnek? És mentsége is, az égvilágon mindenre?
Egész ifjúságom hosszú öngyilkosság volt. Igyekeztem készakarva nem tetszeni, attól való féltemben, hogy amúgy sem tetszem.
Semmi sem ápolja úgy a szépséget, mint a boldogság.
Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát,
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.
A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.
De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.