Mi más titkos világot alkotunk. Helyet, mely csak szépséggel van tele. A gésa szó művészt jelent, és hogy gésa légy, azt jelenti, hogy olyannak kell látszanod, mint egy mozgásban lévő művészi alkotás. Haláltusa és szépség számunkra összefonódtak. A lábad fáj, ujjaid véreznek, még ülni és aludni is fájdalmas. Nem nevezheted magad igazi gésának, míg egyetlen pillantásoddal meg nem állítasz egy férfit.
A maga módján az önbizalom és a siker is széppé varázsol egy nőt.
Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál,
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál.
A nyelvnek a szinonimák kifogyhatatlan sokaságára van szüksége a szépséghez, ám a szem láthatja, amit a nyelv nem mondhat el.
Hát ilyen volt a Te arcod. Visszatükröződött és megszépült benne a világ.
Lehed mézét kiszívta a Halál,
De nincs hatalma a szépségeden.
Csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
A vonzerő az, amivel úgy kapunk pozitív választ, hogy nem is kérdeztünk semmit.
Eddig még sohasem jutott eszébe, hogy egy ötvenéves női test, amelyet a gyermekszülés óriási méretekre növesztett, aztán a munka megkeményített és eldurvított, amíg olyan érdes nem lett, mint egy túlérett répa, szép is lehet. Pedig az volt, s különben is, miért ne lehetne az? – gondolta. Az izmos, gránittömbhöz hasonló, határozott körvonalak nélküli test s a reszelős, vörös bőr úgy viszonyult egy lánytesthez, mint a csipkebogyó a csipkerózsához. Miért kellene alsóbbrendűnek tekinteni a gyümölcsöt a virágnál?
A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húszcentis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.
Csakugyan a csinos arc ébreszt rokonszenvet a férfiaknak, ezeknek a bitang gazembereknek a szívében. Lehet egy nő olyan bölcs és szűz, mint Minerva, és semmibe sem vesszük, ha az arca csúnya. Van-e olyan butaság, amelyet ne tenne megbocsáthatóvá egy pár ragyogó szem?
A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.
A szépséggel az a baj, hogy olyan, mintha gazdagon születne az ember, és fokozatosan elszegényedne.
Ha leszaggatod a virág szirmait, nem szedted össze szépségét is.
Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni… valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.
Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?
Néha azért jusson eszedbe: az évek múlásával te is visszaadogatod a díszeidet. Ám ha közben lélekben gyarapodsz, nem érhet veszteség, mert e csinosságok vonzatai – szeretet… – megmaradnak, felkavarhatatlanná mélyülnek, más értelmet nyernek, és kiderül, sosem a külsőnek, hanem a teljes lényednek szóltak.