A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, hogy semmi értelme.
Szépség idézetek
Ahogy itt jár-kél, szép, miként
A csillagtüzes éjszaka.
Fénybe árnyat és árnyba fényt
Szűr arca, szeme, mosolya;
Oly szelíden ragyog felénk,
Ahogy a vad nappal soha.
A világ szépsége elkábította. Ezenkívül talán nem is számít semmi.
A szép magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét.
Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.
Egy sereg fotót kéne csinálnom. Rólatok, ahogy folydogáltok. A partról, ahogy marha szép. A szikláról, ahogy ott áll a hullámverésben és rezzenetlen. A virágokról, ahogy sokfélék. A hullámokról, ahogy riszálnak.
A szépség, az igazi szépség ott végződik, ahol az értelmes ábrázat kezdődik.
A fény ugyanolyan bántó volt, mint előbb, s körülfolyta vonásait. Rémítően gyönyörű lett tőle, mint egy bukott angyal.
Meg vagyok róla győződve, hogy az ember lelki irányának fejlődésére semmi sincs oly sújtó hatással, mint a külseje, és nem is annyira a külső maga, mint az a meggyőződés, hogy vonzó vagy visszataszító-e.
A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát.
Ez az asszony szép és okos: de mennyivel okosabbá vált volna, ha nem lenne szép!
Olyan valaki volt, akit a férfiak szerettek volna magukhoz ölelni, a nők megcsodálni, a gyerekek pedig imádattal nézni. Olyan anyagból gyúrták, mint az álombeli hercegnőket.
Volt valami varázslatos benne, félig kislány, félig nő volt, a pajkos tündérből szirénné vált, majd vissza, játszott az emberi érzelmek minden skáláján, néha csupán arcmimikáját és hihetetlenül szép, zöld szemét hívta segítségül.
Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje.
Egy kevéssé tetszetős arc egyre jobban elveszíti a tetszés képességét. Aki hordozza, közönyös lévén a többieknek, önmaga iránt is közönyössé válik, nemtörődömsége kiül az arcára, és egyre jobban taszítja mások tekintetét. A szépség viszont állandóan figyeli, díszíti, óvja, szemléli, és talán így is mondhatjuk, egy folyton előtte lebegő, képzeletbeli tükörbe vetíti magát. A rútság elfelejti és elhagyja magát. De kétféle rútság van: amelyik szenved, és a düh meg az irigység fegyverével tiltakozik a külvilág véleménye ellen: ez az egyedüli, az igazi rútság; a másik viszont jámbor és gondtalan, belenyugszik sorsába, nem kerüli és nem hívja ki az ítéletet, és így, ha a szemnek nem, legalább a szívnek tetszik.
De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.
