Az önbizalom átragad. A hiánya szintúgy.
Volt egy férfi az edzőteremben, a régi termünkben. Bokszoló. 87 éves. Lejárt minden nap, befáslizta a kezét, ment a bokszkörtéhez, a bokszzsákhoz, edzett, ugrókötelezett, aztán hazament. Szóval ha dolgozol rajta, akkor remélhetőleg egyre jobb leszel.
Az ultrafutónak minden tudását bele kell tennie az edzésekbe, de sosem a merevségig. Ha valamivel feltétlenül számolnia kell, az az, hogy egy 100 mérföldes versenyen mindig lesznek dolgok, amelyekkel nem számolt.
A rendszeres futáshoz ki kell kanyarítanod egy darabot a napodból, még ha csak fél vagy egy órát is. Ha ez lehetetlennek látszik, tedd föl magadnak a következő kérdést: mennyi időt töltök tévénézéssel? Vagy a világhálón? Vagy vásárlással? Ezektől vedd el az időt, hogy olyasmire fordítsd, ami jót tesz neked.
Versenyzőnek lenni mindig kockázatot jelent. És számomra a versenyzés azt jelenti, hogy versenyzel másokkal. És ha nem keresed a lehetőségeket, nem vagy többé versenypilóta.
Egy öregfiú visszatért, ez ilyen egyszerű. Az életkorom nem jelent problémát. Nem nézegetem a személyimet. Azért jöttem vissza, mert kerestem a kihívást, valamint, mert szeretek vezetni. Nagyon nem lehet elmagyarázni ezt az érzést. Olyan, mint az ejtőernyőzés. Nem tudod elmondani, hogy milyen érzés, ki kell próbálni.
Azért, mert valami önzőnek, öncélúnak vagy hiábavalónak tűnik, még nem feltétlenül rossz. Lehet motiváló is, lehet akár értelme, és a futás ilyen: tényszerű, egyszerű, és elvezet önmagadhoz.
Szeretem a sebességet mindennel: autóval, havon, vízen. A lassúság számomra az unalom szinonimája, a gyorsaság meg az izgalomé és szórakozásé. Persze tudom jól, hogy a közúton tisztelni kell a sebességkorlátozást, a száguldozásnak a versenypályán a helye.