Minél idősebb vagyok, annál ironikusabban nézem a világot.
Miért látja az ember öregkorában az életet, amely mögötte van, olyan rövidnek? Mert olyan rövidnek tartja, amilyen rövid az emléke. Ebből ugyanis minden jelentéktelen és kellemetlen dolog kiesett, tehát kevés maradt meg.
Valamikor a negyvenes éveimben rájöttem, hogy az élet hosszú, és nem érdemes rövid távú gondokon aggódni. A korral nyugodtabbá váltam, nem esem kétségbe, ha a dolgok nem pont úgy alakulnak, ahogy szeretném.
Onnantól vagy középkorú, hogy az emlékeid fontosabbak, mint az álmaid.
Aki ötvenévesen is ugyanolyannak látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből.
Az agyam még mindig szeretné ugyanazokat a dolgokat csinálni, mint fiatalon, de a testem erre azt mondja: neked elment az eszed?
Az út végtelen, de mi nem: elhasználódunk, megtörünk. Egyeseket megkeményít, eszesebbé tesz, egy bizonyos pontig. (…) De legvégül a gyengeség, és a csüggetegség következik.
Ahogy öregszel, egyre kevésbé tudsz olyan gyakran edzeni. Az alap ötlet, hogy eddz ritkábban, de keményebben.
A felnövő ember felhagy a játszással, látszólag lemond arról az örömtöbbletről, ami a játékból származik. De aki ismeri az ember lelki életét, az tudja, hogy talán semmi sem fogható ahhoz a nehézséghez, amit az örömről való lemondás jelent.
Sosem tudsz elég „régi” lenni ahhoz, hogy ne lehessenek új álmaid és új élményeid!
Vicces dolog felnőni, mert váratlanul tör rá az emberre, egyszer csak azon kapod magad, hogy egy másik ember vagy.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy én vagyok az egyetlen, aki itt nem öregszik, hanem egyre fiatalabb lesz?
– Hát, akkor nagyon sajnálnálak azért, mert végig kéne nézned a szeretteid halálát.
Nem érzem magam annyira öregnek. Az elmém még mindig fiatal, és nekem ez az egy számít csak.
Ahogy idősödsz, egyre nő a tiszteleted mások iránt, mint ahogyan például a szüleid iránt is. Ez egyszerűen így működik, része a felnövésünknek.
Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt.
Az ember nem ősz hajával ír, hanem az eszével, amely pedig az esztendőkkel érettebbé szokott válni.
Mai világunkban nem az életünk hosszát hosszabbítottuk meg, hanem a haldoklásunk idejét.