Élni való minden élet,
Csak magadnak hű maradj.
Veszteség nem érhet téged,
Hogyha az lész, ami vagy.
A boldogságnak az a legnagyobb titka, hogy egyetértésben éljünk önmagunkkal.
Cápa? Nem, inkább úgy szeretek gondolni magamra, mint egy párducra. A cápa a hátad mögül támad a tudtod nélkül. A párducról viszont tudod, hogy jön, de így is elkap.
Mindig könnyen túlteszem magam a csalódásokon és a negatív gondolatokon. Az élet megy tovább, és minden újabb nap újabb pozitívumot hoz. Néha az embernek egyszerűen csak tovább kell lépnie.
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.
A félelem a bizonytalanságból fakad. Akkor győzhetjük le, ha jobban megismerjük önmagunkat.
Légy olyan, mint a víz: kemény és lágy, de tudni kell, mikor kemény és mikor lágy.
Hogy lehet, hogy ha egy férfiről van szó, észre sem veszed a hibáit, ha viszont magadról, akkor csak azt látod?
Nem is annyira képességeink különböztetnek meg minket, mint inkább az, hogy mennyire merjük kihasználni őket.
Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat – a szüleinket, férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.
Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy cselekedeteim miatt feldühödjek. Elfogadom magam az összes jó és rossz tulajdonságommal együtt. Nem pazarlok időt sajnálatra, dühre.
Olyan vagyok, mint a srác a szomszédból, aki eldöntötte, hogy egy nap majd lázadó lesz. Nos, én egy édes kis lázadó vagyok.
Előbb magadba mélyedj,
s ha önmagad nem érted,
ne kínozz mást se folyton.
Nincsenek példaképeim. A munkát, az elkötelezettséget és a versengést csodálom.
Nem tudom, hogyan lesz valakiből nagy bokszoló. Hazudnék, ha azt mondanám. Mindenkinek megvan a maga útja. Az én utam az áldozat útja volt. Az odaadásé és a fegyelemé. Csupa olyasmi, amiért sosem voltam oda. Soha. Eléggé önző voltam. Önző és lusta. De amikor összekerültem Cus D’Amatóval, akkor valahogy mégis rám ragadtak ezek a tulajdonságok. Megtanultam áldozatot hozni. Feladni azt, amit fontosnak hittem, egy olyan célért, ami még fontosabb. A fegyelem pedig az, hogy csinálsz valamit, amit utálsz, méghozzá úgy csinálod, mintha szeretnéd.
Egy vagyok csak, de mégis vagyok én is egy. Nem mindent tudok, de csak tudok valamit én is. És nem tagadom megtenni azt, amit tudok.
Minden vagyok, attól függően, épp mit csinálok. Most épp teaivó, de színész, könyvkiadó, vagy vállalkozó, rendező, ember, férfi, gyerek, hülye, bölcs, stb. De ezek szerepek. Lássuk ezeket meg! Ezek mind nem azok, amik mi igazából vagyunk, csak szerepek! És ha a szerepekkel azonosítom magam, az egy egyenes út a majdani fajdalomhoz, mert azok egyszer megszakadnak, és változnak.
Attól nem leszünk mások vagy többek, mert valami olyan dolgot teszünk, vagy aggatunk magunkra, amivel hamis látszatot keltünk.