Az ihletnek, tudod, nem lehet parancsolni, akkor jön, amikor neki tetszik – ha pedig jönni akar, úgyis megjön.
Az úgynevezett realizmus gyakran mesterséges, csinált, köznapi és unalmas; a filmben nem a realitás a döntő, hanem az, amivé a képzelet alakítja a látottakat.
Az én szememben a színpadszerűség drámai megszépítést jelent: a szünet művészetét, egy könyv hirtelen becsukását; egy cigaretta meggyújtását; a színfalak mögött előidézett hatásokat, pisztolylövést, kiáltást, zuhanást, robajt; hatásos színre lépést, hatásos távozást – ezek mind olcsónak és könnyen leleplezhetőnek látszatnak, de ha kellő érzékkel és mértékkel élünk ezekkel az eszközökkel, ez jelenti a költészetet a színjátszásban.
Valaki azt mondta, a színművészet alapja a belefeledkezés. Ez természetesen valamennyi művészet alapelve, de különösen áll a színészre, hogy mindennél fontosabb a belső mérséklet és tartózkodás. Akármilyen féktelen, izgalmas is a jelenet, a színész bensejében a szakmai fogás nyugalomra és higgadtságra int, elindítja és irányítja az indulatok hullámverését – a külső tehát izgatott, a benső pedig fékentartott. Ezt csak belefeledkezéssel érheti el a színész.
Hány film, könyv, dal nem születhet meg, mert órák, napok, évek mennek veszendőbe pénzzel tömött ügyvédek, könyvelők, tanácsadók és egyebek kipárnázott, kényelmes odúiban!
A legfontosabb írói feladat, hogy az ember mértékletesen igyon, pontosabban tudományosan. Olyan ez, mint a magfúziónál a kritikus tömeg. Az alkohol a pszichikai szférában ugyanúgy hasadóanyagnak tekinthető, mint az atommáglyában a 235-ös tömegszámú uránium. Ha az ember mértékletesen iszik, jó kedéllyel, vaskos humorral kivédi a pálya szörnyűséges ártalmait, de ha délelőtt is iszik és délután is, akkor bekövetkezhet a robbanás.
Mennyire más dimenziókban mozog az, aki alkot és kitalál valamit, mint aki csak eladja azt, ami ugyan szép, de valaki más hozta létre!
Nem igaz, hogy a szobrok hallgatnak: épp beszédes természetük miatt kerülnek a közterekre.
Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem e világból való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik.
Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába` minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.
Aki a saját jogán válik nagy művésszé, annak nincs szüksége arra, hogy a hatalom seggét nyalja. Akik a politikához dörgölőznek, és a balliberális elnyomást hangoztatják, azoknak a karrierjét a hiányérzet határozza meg, és a kudarcukat mások ármánykodásával magyarázzák.
Téved, aki azt hiszi, hogy egy művészt magánemberként is kell szeretni.
Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.
Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékművek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentőségét tükrözték.
Ahogyan a Parthenon megtestesítője Periklész korának, éppúgy jellemzője a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
A művészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása.
Amint a festészetben, sőt még az építészetben is a „takaros” léphetett a „szép” helyébe, úgy a zene sem kerülhette el, hogy fenséges művészetből pusztán tetszetőssé váljon.
Költő és muzsikus itt olyan, mint két vándor. Mindkettő egy pontról indult el, hogy onnan ellentétes irányban pihenés nélkül haladjon előre. A föld túlsó oldalán újra találkoznak; mindegyikük félig megkerülte a bolygót. Kikérdezik egymást, az egyik elmondja a másiknak, mit látott és mit talált. A költő mesél a síkságról, hegyről, völgyről, mezőről, emberekről és állatokról, mindenről, amire hosszú vándorútján a szárazföldön lelt. A muzsikus megjárta a tengert, beszámol az óceán csodáiról, amelybe nemegyszer csaknem beleveszett, a mély vízről és szörnyetegeiről, melyek kéjes borzadállyal töltötték el.
Alázat, alázat, alázat, azt hiszem, ez a felkent művész szolgálatának mára már elfelejtett alfája és ómegája.