Ahol alkotás és létrehozás a cél, ott a művészet területén vagyunk, míg tudomány ott uralkodik, ahol a kutatás és a tudás a cél. Mindezekből magától adódik, hogy helyesebb hadművészetről beszélni, mint hadtudományról.
Carl von Clausewitz
1780. június 1. - 1831. november 16.
porosz katona és hadtörténész
Carl von Clausewitz legmeghatározóbb és legmélyebb gondolatait gyűjtöttük össze neked, amelyek a stratégiai gondolkodásról, a háború természetéről és a döntéshozatal művészetéről szólnak. Meríts bölcsességet a modern hadtudomány alapjait lefektető teoretikus szavaiból, aki tűpontos logikával világít rá a politika és a küzdelem összefüggéseire, valamint az emberi tényező fontosságára a bizonytalanság idején.
Jaj annak az elméletnek, amely szembehelyezkedik a szellemmel! Az ilyen ellentmondást semmiféle alázatossággal nem teheti jóvá, sőt minél alázatosabb, annál több gúnytól és megvetéstől övezve űzetik ki a valódi életből.
Mind a tárgyra vetett pillantás, mind a tapasztalat azt mondatná velünk, hogy inkább a vizsgálódó, mint a teremtő, inkább az átfogó, mint az egyoldalúan fáradozó, inkább a hűvös elme, semmint a forrófejűség az, amelyre a háborúban testvéreink és gyermekeink üdvét, hazánk becsületét és biztonságát rábíznánk.
Ahhoz, hogy a váratlanul vívott örökös harcban a hadvezér helytállhasson, két tulajdonságra van nélkülözhetetlenül szüksége: először is olyan elmére, amely ebben a fokozott sötétségben nincs híján a belső világosság némi fényének, amely fény az igazsághoz vezeti őt, másodszor pedig bátorságra, hogy ezt a gyenge fényt kövesse.
A háború a veszély birodalma, ezért valamennyi dolog közül a bátorság a harcos legfőbb tulajdonsága.
Az olyan hadsereg amely:
a pusztító tűzben is megtartja szokott rendjét;
a képzelt veszélytől sosem retten meg, és valódi veszélyben is helytáll;
a győzelmére büszke;
a vereség okozta romlásban is képes engedelmeskedni;
vezetőit továbbra is tiszteli és bízik bennük;
az atléta izomzatához hasonló fizikai erejét a nélkülözés és az erőfeszítés acélozta meg;
ezeket az erőfeszítéseket a győzelemhez vezető eszköznek, nem pedig rá nehezedő átoknak tekinti, végezetül
amelyet egyetlen, tömör vezérlőelv, nevezetesen fegyverének becsülete emlékeztet valamennyi kötelességére és erényére- nos, az ilyen hadsereget a harci szellem hatja át.
Bolond, ki a lehetetlen miatt elmulasztja a lehetségest.
A háború nem pusztán politikai aktus, hanem valóságos politikai eszköz, a politikai érintkezés folytatása, annak más eszközökkel való megvalósítása.
Az a kormány, amely egy vesztett döntő csata után csak arra gondol, hogy népének mielőbb békét hozzon és a szertefoszlott remények érzésétől lesújtva többé nem érez magában bátorságot és kedvet ahhoz, hogy minden erejét összeszedje, nos, az ilyen kormány, gyengeségéből adódóan. minden esetben nagyfokú következetlenségről tesz tanúbizonyságot, valamint megmutatja, hogy nem méltó és talán éppen ezért alkalmatlan is a győzelemre.
Nem szeretnénk olyan hadvezérekről hallani, akik vér nélkül győznek. Ha a véres öldöklés rettenetes színjáték is, mindig arra késztessen, hogy jobban méltányoljuk a háborút! Ne engedjük azonban, hogy kardunk emberiességből lassan eltompuljon, hogy aztán valaki éles karddal ránk támadva tőből levágja karjainkat!
A politikai szempont alárendelése a katonainak esztelenség volna, mert a politika hozza létre a háborút. A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz, nem pedig fordítva. Tehát csakis a katonai szempontot rendelhetjük alá a politikainak.
Korunkban alig van más eszközünk arra, hogy a nép szellemét merészségre neveljük, mint éppen a háború, pontosabban a háború merész vezetése. Csakis ez utóbbi által vagyunk képesek az érzelem elpuhulása és a kényelem iránti hajlam ellen hatni, amelyek lehúzzák a szakadatlan jólétben élő és az érintkezésben magas fokon tevékenykedő népet. A nép csak akkor reménykedhet szilárd talajt lelni a politika világában, ha jelleme és háborús szokásai állandó kölcsönhatásban erősítik egymást.
A háború nem csupán egy valódi kaméleon, amely minden konkrét esetben megváltoztatja valamelyest a természetét, hanem valamennyi megnyilvánulása szerint, a benne uralkodó tendenciák vonatkozásában, egy rendkívüli hármasság is:
a, természetéből fakadó, veleszületett erőszakból, vak, természetes ösztönnek tekinthető gyűlöletből és ellenszenvből
b, valószínűség és véletlen játékából, amely a háborút szabad szellemi tevékenységgé teszi, és
c, mint a politikai eszközének alárendelt természetéből tevődik össze, miáltal a háború a puszta értelem hatalmába kerül.
E három összetevő közül az első inkább a nép, a második a hadvezér és hadserege, a harmadik a kormányzat felé fordul.
Mindaddig, amíg az ellenfelet le nem győztem, rettegnem kell attól, hogy ő tör le engem, hogy tehát nem vagyok többé a magam ura, hanem ő szab törvényt nekem, ahogy én is tenném ővele.
A háború az erőszak alkalmazása, amelynek nincsenek határai; az egyik fél törvényt szab a másik számára, kölcsönhatás keletkezik, melynek fogalma szerint e tényezőnek a végletekig kell fokozódnia.
Emberbaráti lelkek könnyen azt gondolhatnák, hogy az ellenfél lefegyverzése és legyőzése valamilyen mesterkélt módon, vérontás nélkül is megvalósítható és hogy ez a hadművészet valódi törekvése. Bármennyire tetszetős is azonban, el kell oszlatnunk ezt a tévedést, mert az olyan veszélyes dolgokban, mint amilyen a háború, éppen a jóhiszeműségből fakadó tévedések a legkárosabbak.
Egy jó terv legnagyobb ellensége a tökéletes terv reménye.
A győzelemért sújtsunk le az ellenség stratégiai súlypontjára.
A háború a politika folytatása más eszközökkel.
Az előre nem látott lehetőséget azonnal használd ki, s az előre nem látott nehézségekre rögtön tettel felelj.
