Robert De Niro

Rendezőként egyáltalán nem bírom, ha egy színész – vagy egyáltalán bárki a stábból – folyton kijön a sodrából, és hátráltatja a munkát. Nyilvánvalóan mindenkinek megvannak a maga őrültségei, amik segíthetnek neki, hogy előhozza magából a megfelelő játékot. De amikor forgatunk, ez nem mehet a produkció rovására, muszáj haladni. Biflázd be a szöveged, jelenj meg időben, érdemeld ki a gázsidat! A személyes problémáit felejtse mindenki otthon, ne hozza magával a forgatási helyszínre. Ahogy az egóját se! Mert ezek nélkül is épp elég nehéz filmet készíteni. Legfőképp azért, mert mindenki belepofázik. Aki pénzt ad hozzá, feljogosítva érzi magát, hogy belefolyjon a döntéshozatalba. Ezeken a huzavonákon túlmenően extra feszkóra semmi szükség! A filmen kell drámázni, nem az életben! Régóta ez a filozófiám.

A vígjátékokban sok olyan színészi fogást ki lehet próbálni, amit egy komoly filmnél képtelenség, legalábbis én képtelen vagyok rá. Ezek a komikus szerepek ugyanis mind eltúlzott figurák, és jól elszórakozom a kísérletezéssel. Még a komplikáltabb nagyjelenetek, amikben csetlő-botló helyzetkomikum van vagy bő lére eresztett tirádázás, az is megkönnyebbülést jelent a drámai szerepekhez képest. Csak éppen a humorérzékednek egyeznie kell a rendezőével, különben nem működik az egész.

A szerepeim között vannak olyan figurák, akik hasonlítanak rám, vagy hasonló dolgok történtek velük, mint velem, s ezért könnyen át tudom érezni, mi megy végbe bennük. Ez nem egyenlő azzal, hogy a nézők engem látnának a vásznon. Az életben sok érzésemről tudom, hogy később jól jönnek majd egy-egy szerephez. Ilyen értelemben valamelyest személyre szabom a szerepeimet.

A filmek feladata az, hogy tudatosítsanak dolgokat, és kíváncsivá tegyék az embereket. Vagy azért, mert nagyon informatív a film, vagy mert saját élethelyzeteiket látják viszont benne, esetleg olyan szitukat, amiknek tanúi voltak. És akkor a néző a moziból kijőve azt fogja mondani a játékom láttán: „Te, én ismertem egy ilyen krapekot!”

Színpadon vagy a kamera előtt gyakran megesik, hogy beléd hasít hirtelen valami briliáns ötlet vagy sugallat, amit azon nyomban ki kell élni, meg kell szólaltatni, mert ha utólag próbálnád reprodukálni, akkor már nem lesz az igazi. A pillanat varázsa addigra elszállt.

Egy interjú után mást sem csinálok, mint azt magyarázgatom, hogy mire is gondoltam pontosan. Az első filmjeim után adtam néhány interjút… aztán eszembe jutott: mégis miért olyan fontos az, hová jártam iskolába és mik a hobbijaim? Ennek mi köze a színészethez? Semmi.