A művészet az, amikor a látvány és az érzés összefonódik.
Művészet idézetek
Leonardo da Vinci. Ő minden területen géniusz volt, érdekel a sokoldalúsága, a zsenialitása, a találmányai, színkeverése, rajztechnikája; megkérdezném tőle, honnan jött a harckocsi és az ejtőernyő ötlete, hogyan fért mindez bele az életébe, és hogyan tudta összeegyeztetni őket, hogyan tudott mégis igényesnek maradni, miért nem festett többet, miért nincs kész a Mona Lisa…
El tudnám viselni, ha gazdag hercegnek születtem volna, mert akkor élhetnék csak a művészetnek anélkül, hogy annak anyagi oldalával kellene foglalkoznom, így viszont van rajtam nyomás. Nagyon élvezném, ha több időt tölthetnék a gyerekeimmel és a saját projektjeimmel, sőt akkor azok mecénása is lennék – nagyon hiányolom a mai világból az igazán önzetlen és bőkezű mecénásokat, hiszen a művészet sosem volt önfenntartó. Manapság kevés mecénás van, miközben egyébként nagyon sok a gazdag ember.
Mindegy, ki honnan jön, a moziteremben együtt nevetünk, együtt érzünk, együtt remélünk, ebben rejlik e művészeti ág ereje. Ez adja meg a fontosságát, ezért fontos a számomra. A filmcsinálás nem egyszerűen a szakmám, a filmcsinálás az életem.
– mondta a színész, miután 2025. november 16-án átvette az életművéért járó Oscar-díjat.
Csak a művészet költött világában találtam valamelyes kielégülést, s hivatásomul választottam, hogy ezt a költött világot életre keltsem, s közben bohém módra és lázongva éljek, s ellenségesen nézzem, ne az emberiséget, hanem az emberiség torz kinövéseit, amelyeket a magántulajdon és az ipari forradalom együtt hozott létre. A „szeressük egymást” elvét képtelenségnek találtam, látva, hogy az emberi társadalom szeretetre nem méltó, utálatos osztályokra tagolódik.
Fazekas vagyok. A jó áruhoz, jó agyag kell. És a jó fazekas csak saját agyagból dolgozik. Mindennek titka a megfelelő agyag. Én szárítom, én gyúrom kisebb tömbökbe, és alaposan válogatom. Az áru szépsége sokban függ az agyag minőségétől. Csak jó agyagból lesz a forma dinamikus és a felület csillogó. Sokan akár húsz évig is kezelgetik az agyagot. Kisasszony, feladhatnék én egy ilyen tradíciót?
Sokszor azt kérdezem magamban, vajon a kéz nem tudja-e jobban fölismerni a szoborművek szépségeit, mint a szem. Nekem úgy tetszik, hogy a vonalak és hajlások csodálatos ritmusát sokkal jobban ki lehet tapintani, mint látni. De legyen ez bárhogyan, én tudom, hogy meg tudom érezni az ógörögök szívverését isteneik és istennőik szobrain.
A festőnek szebbet kellene alkotnia tájképeiben annál, mit ismerünk. […] Tudnia kellene, hogy az a tájék az ő szemében azért szép, mert oly gondolatot fejez ki, mely neki tetszik; s ennek oka az, hogy ugyanaz az erő, mely szemei segélyével képes látni, abban a látványban is megnyilatkozik; s ez arra vezeti, hogy a természet benyomásait becsülje s ne magát a természetet s így másolatában kiemelje azokat a jellemző vonásokat, melyek tetszését megnyerték. A komorság komorságát s a napfény napfényét fogja visszaadni. Egy arcképen a jellemet kell kidomborítania s nem az egyes vonásokat, s az embert, ki előtte ül, csak annyiba kell vennie, mint a benne rejlő, kitörni vágyó eredetinek tökéletlen képét vagy hasonlatát.
Figyelik, mennyi izmussal kellett megküzdenünk századunkban, csupán esztétikailag is; Nem szólva az imperializmusról, fasizmusról, eláraszt bennünket az impresszionizmus, expresszionizmus, szimbolizmus, futurizmus, primitivizmus, fauvizmus, kubizmus, szürrealizmus, motivicizmus, szerializmus – az izmusoknak ez a burjánzása világos tünete beteg századunknak, a sokarcú küzdelemnek azért, hogy bármilyen, vagy akár minden eszközzel túléljük Mahler apokaliptikus próféciáját.
Az Eroica szimfóniáról több szót hordtak össze, mint amennyi hangjegyből áll; és úgy hiszem, ha valaki ennek pontosan utánaszámolna, elképesztő eredményre jutna. És mégis, vajon sikerült-e bárkinek is „megmagyarázni” az Eroicát? Egyáltalán visszaadható-e merő prózában az a csoda, ahogy a hangok követik egymást vagy együtt hangzanak, olyan érzést keltve, hogy mindez így és csakis így lehetséges? Természetesen nem. Bármennyire is racionalistának valljuk magunkat, e rejtélyes terület határán megtorpanunk. Egyáltalában nem túlzunk, amikor rejtélyességet vagy varázst emlegetünk: egyetlen művészetrajongó sem lehet „agnosztikus”, amikor döntésre kerül a sor. Aki szereti a zenét, annak, bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, bizonyos értelemben hívőnek – művészethívőnek – kell lennie.















