Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.
Úgy mondják, hogy egy művésznek állandó tragédiára van szüksége, hogy teljes mértékben ki tudja magát fejezni a műveiben, de én nem vagyok művész, és még ha azt is mondom egy dalban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az az ember én vagyok, de azt sem jelenti, hogy csak egy történetet mesélek el. Azt jelenti amit vagy akit akartok, mivel mindenkinek megvan a saját meghatározása bizonyos szavakra és amikor a zene a kontextus, akkor nem lehet arra számítani, hogy a szavaknak ugyanaz lesz a jelentése, mint a hétköznapi beszédben, vagy a szótárakban, mivel én művészetnek tartom a zenét, és amikor azt mondom „ez a dal egy művészeti alkotás”, nem úgy értem, mint például egy festmény esetében, mivel szerintem a vizuális művészet közel sem olyan szent, mint a rögzített vagy hallgató kommunikáció, de az is művészet. Úgy érzem, ez a társadalom elvesztette az érzékét, hogy megítélje, mi a művészet. A művészet bizonyos dolgok kifejezése. Ehhez a kifejezéshez pedig 100 százalékos szabadságra van szükség. És komolyan ba**akodnak a rendelkezésünkre álló szabadsággal, amellyel kifejezhetjük a művészetünket. Basszus… ennek a szónak is legalább annyi mellékjelentése van, mint a művészetnek és én már jócskán túl vagyok azon a ponton, amikor lazán le tudnék ülni és panaszkodni erről a problémáról a kontrollmániás jobboldaliaknak, akik a fő felelősök azért, hogy megsemmisítették a művészetet.
Köszönöm a tragédiát, szükségem van rá a művészetemhez.
Sosem fogom megcsinálni a Ponyvaregény 2-t, de ettől függetlenül simán forgathatnék más filmeket is ezekkel a karakterekkel.
Nem hiszem, hogy van olyan értékes művész, aki ne kételkedne abban, amit csinál.
A művészet a szerencsén és a tehetségen múlik.
Úgy vélem, a mozi, a filmek és a mágia mindig is szorosan összefüggtek. A legkorábbi filmkészítők a bűvészek voltak.
A kockázat nélkülözhetetlen a filmgyártásban. A művészet maga a kockázat, mindig is az volt. Ha az ember már előre biztos abban, hogy amin dolgozik, az egy bámulatos alkotás, akkor elég valószínű, hogy a végeredmény nem lesz az.
Ma senki sem fektet pénzt a filmiparba csak azért, hogy valami újat hozzon létre. Csak az számít, hogy a befektető pénze megtérül-e. Pedig a kockázatra nagy szükség van, az viszi előre az embert. Engem a biztonsági játék nem érdekel.
(2015, Euronews-interjú)
Amikor fiatal voltam, a kísérleti filmezés érdekelt. Azok a filmek, amelyek arra keresnek választ, hogy mit is tud ez a műfaj valójában. A határait feszegetik. Aztán amikor jöttek az úgymond nagy filmjeim, amelyekkel mára összekötik a nevemet, azt éreztem, hogy nagyobb alkotói szabadságot adnak.
A táncolás számomra egyet jelent az energiával, az erővel. Mintha minden este egy képet festenék élőben, mivel a tánc olyan, mint a festés. Szeretem azt látni, ahogy a belső energia a felszínre tör, és egy mestermű rajzolódik ki. Előadóként ezt lehetetlen elrejteni, mert a lelked nyújtod tálcán a közönségnek a színpadon, ami a legjobb hely arra, hogy életre kelj a táncosok hada előtt, és mindent beleadj. Leírhatatlan érzés.
Egy kis temperamentummal már nagyon festő lehet az ember. Lehet jó dolgokat csinálni, még ha nem is nagyon kolorista az ember, vagy ha nincs is nagy érzéke színek összepárosításához. Elég, ha művészi érzékünk van – ez az érzék nyilván a polgár-iszony. Így tehát az intézetek, a pénzjuttatások és a kitüntetések csak a hülyék, a csibészek meg a gazfickók számára létezhetnek.
Öreg vagyok, beteg, és megfogadtam, inkább festés közben halok meg, minthogy a megalázó agylágyulás kerítsen hatalmába, hisz ez fenyegeti az öregeket, akik hagyják, hogy testet-lelket elbutító szenvedélyek legyenek úrrá rajtuk.
Folyvást dolgozom, s úgy, hogy nemigen törődöm a kritikával és a kritikusokkal, ahogy az igazi művésznek tennie kell. A munkának kell igazolnia engem.
Továbbra is dolgoznom kell, de nem azért, hogy megtanuljam a képet kidolgozni, az ostobák csodálatára. – A dolognak ez a része, amelyet közönségesen annyira értékelnek, csupán szakmunka, minden művet művészietlenné és közönségessé tesz.
Az ízlés a legjobb bíró. Ritka. A művészet csak az egyének igen kis számához fordul.
Egy jó film elkészítése még ideális körülmények között is végtelen aknamezőn való gyaloglás.
Nem szeretem, ha művészeti produktumokért díjakat osztogatnak, hiszen nem azért készültek, hogy versenyezzenek egymással, hanem azért, hogy kielégítsenek egy művészi igényt, és közben remélhetőleg szórakoztassanak is. Nem érdekel, amikor egy tetszőleges csoport hivatalosan bejelenti, melyik az év legjobb filmje vagy könyve vagy legértékesebb játékosa.
Szenvedélyes színháznéző vagyok. Tátott szájjal tudok csodálni bármilyen darabot, ha az jó. Játsszák azt bármelyik teátrumban, Veszprémben, a fővárosban, a Katonában, a Nemzetiben vagy Pintér Bélánál.
A rendszerváltás hajnalán restaurált és újra felállított Feszty-körképet az ezredforduló multiplexeken szocializálódott közönsége is ámulattal szemléli.
