Az ember ne akadjon fenn apróságokon, ha nagy dolgok miatt vágott neki az útnak.
Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat.
Azok teremtik a holnapot, akik sok tegnapon át a mán munkáltak.
A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna. Végül marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért is nem voltál képes valamire. A „nem sikerült” viszont azt jelenti, hogy megtetted, amit tudtál, azonban azzal is tisztában vagy, hogy nem sikerülhet minden, hiszen emberből vagy. Ha becsülettel mindent beletettél, akkor persze rosszulesik a „nem sikerült”, de végül nem marad benned lelkiismeret-furdalás, így nyugodtan alszol.
A legtöbb ember több időt és energiát fordít arra, hogy kerülgesse a problémákat, mint arra, hogy megragadja és megoldja őket.
Sok háborút megvívtam életem virágában. Ezt birtoklásért, azt hatalomért, amazt a dicsőségért. Azt hiszem, a szerelemért harcolni mindnél előbbre való.
A kudarc a természet gátfutó versenye, edzése, hogy valami méltót tegyünk életünkben. (…) A kudarc az ellenállás nagy törvénye, amely annyira megerősíti az embert, hogy képes legyen legyőzni ezt az ellenállást.
Olykor mindnyájunkat elfog a kétségbeesés, s ha legyőzzük, akkor jövünk rá, hogy milyen erősek is vagyunk valójában.
Érzéseinket az határozza meg, hogyan reagálunk a körülményekre. Jézus mondta, hogy a mennyország bennünk van. Ott van a pokol is. Mindahányan képesek vagyunk elviselni a balsorsot, a tragédiákat, és le is győzzük őket – ha muszáj. Talán nem hisszük, hogy képesek vagyunk rá, de meglepő belső tartalékaink vannak, amik segítenek, ha felhasználjuk őket. Erősebbek vagyunk, mint gondolnánk.
Minden viszontagság, kudarc és fájdalom magában hordja valamilyen vele egyenértékű jótétemény csíráját!
Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerűbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, aztán meg belegondolok, hogy az a vesztesek játszmája, aztán meg pofozom magam, hogy miért vesztesezem le azt, aki ácsorog, hisz én is azt teszem. Aztán meg ismét jár az agyam, és beugrik, hogy de nem is, mert haladok ám előre, fogják a kezemet, csak minden úgy összefolyik. Olyan nagyon. Nem is értem. Mindenesetre nyugtat, hogy a legjobb tanulók kapják a legnehezebb leckéket.
Ha életünknek megvan a „miértje”, akkor majdnem minden „hogyanját” el tudjuk viselni.
Nem tudom, hogyan lesz valakiből nagy bokszoló. Hazudnék, ha azt mondanám. Mindenkinek megvan a maga útja. Az én utam az áldozat útja volt. Az odaadásé és a fegyelemé. Csupa olyasmi, amiért sosem voltam oda. Soha. Eléggé önző voltam. Önző és lusta. De amikor összekerültem Cus D’Amatóval, akkor valahogy mégis rám ragadtak ezek a tulajdonságok. Megtanultam áldozatot hozni. Feladni azt, amit fontosnak hittem, egy olyan célért, ami még fontosabb. A fegyelem pedig az, hogy csinálsz valamit, amit utálsz, méghozzá úgy csinálod, mintha szeretnéd.
A küzdelmek megszokása könnyebbé teszi a szenvedések elviselését.
Hosszú volt az út és olyan, amire tényleg büszke vagyok – nem volt végig tökéletes. Sok csapda volt és sok hiba történt. De legvégül ez tette lehetővé, hogy ott legyek, ahol ma tartok.