Amit könnyű végbevinni, azt rendszerint nem is érdemes.
Megküzdés idézetek
Nem az az út fontos, ami még előttem áll, hanem az az út a fontos, amin végigmentem.
Az élet semmit sem adott az emberiségnek nagy erőfeszítések nélkül.
Ha burokban születsz és megkapsz mindent, nincs sok lehetőséged a fejlődésre. A fejlődés kulcsa a szenvedésben és fájdalomban van.
A jövő áldozatokat fog tőlünk kívánni, miket meg kell adnunk, de két dolog az, mit áldozatul hozni semmi esetben sem lehet: a haza függetlensége és a becsület.
Egy napon, ha majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.
A világ tele van szenvedéssel, de olyanokkal is, akik úrrá lesznek a kínon.
Az emberi tapasztalás bámulatos gazdagsága nem szerezne annyi örömet, ha nem kellene korlátokat leküzdenünk. A csúcsra érés feleannyira sem boldogítana, ha nem kellene sötét völgyeken is áthaladnunk.
Még a legádázabb ellenfelek és versenytársak is megszeretik egymást, mert ugyanazt szeretik – ugyanazt az önfeláldozásig vitt erőkifejtést, amelynek célja, hogy önmagunkat meghaladjuk. Mert ezt kergetjük mindannyian – ezt az „övezetet” keressük, ahol a lehető legtöbbet hozzuk ki képességeinkből, és a csúcson azt hisszük, ennél tovább már nem mehetünk, aztán mégis megyünk.
Számtalan olyan konfliktust kell megélnünk és magunkkal cipelnünk, melyekben az idő is csak látszólagos döntéseket hoz, mert a konfliktus magvát alkotó önellentmondás feloldhatatlan és személyiségünk leglényegéhez tartozik.
A nagy életproblémák sohasem oldhatók meg mindörökre. S ha egyszer úgy tűnik, hogy megoldódtak, az mindig veszteség. Értelmük és céljuk – úgy látszik – nem a megoldásukban rejlik, hanem abban, hogy szüntelenül munkálkodjunk rajtuk. Csak ez óv meg elbutulástól és megkövüléstől.
Felülemelkedhetünk minden rosszon, ha felismerjük, hogy csak addig van hatalma felettünk, amíg hiszünk benne. Ha megtapasztaljuk ezt az igazságot, szabaddá válunk.
Az élet nehéz! Mindig is nehéz volt, és mindig is nehéz lesz. És ez mindenkire igaz!
A történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz.
A legrosszabb pillanatokban a kezek hűek maradtak, a kezek, melyekről nem lehetett tudni, melyik adja és melyik fogadja a szorítást.
Időnként nem árt jó nagyokat esni! A bukás, ha másra nem is, de arra okvetlenül jó, hogy megtanuljuk a legkisebb sérüléssel járó földet érés és a leggyorsabb talpra állás technikáját.
