Az ember magányosan születik, él, és hal meg.
Nekem egyedül a legjobb. Olyan sötétítős függönyeim vannak az ablakaimon, hogy teljesen ki tudom kapcsolni a külvilágot.
Bármikor, bármit teszek, az egész arról szól, hogy eltereljem a figyelmemet, hogy nagyon magányos vagyok.
A siker, a hír jéghideg, ha a szívünkben senki képe nincs.
Magányos – csodálatos, nagyszerű magányban élek. Volt bőven ráérő időm, hogy elgondolkozzam – egyről s másról.
Szeretném elmondani Neked, amennyire tudom, hogy szerintem egyedül is lehet teljes életet élni. Az még nem jelenti azt, hogy magányos is vagy! Csak akkor leszel az, ha nincs másokkal kapcsolatod, nincs néhány barátod, hiányzik belőled az odafordulás képessége mások felé. Különben van erre egy mondás, ami régebben valahogy úgy hangzott: Csak az önzőnek nincs vigasztalása.
Mindannyian magányosak vagyunk, mi, akik ezen a bolygón élünk. Teljesen egyedül vagyunk. Jobb, ha minél előbb elfogadjuk ezt a tényt, és megbékélünk vele. Az emberek jórészt egyedül élik le az életüket, akár házasok, akár egyedülállók; keresnek-kutatnak – hiába; végül azt is elfelejtik, hogy valaha kerestek valakit.
Nem érezted egyszer-egyszer akár társaságban, akár egyedül, hogy úgy elszomorodsz, hogy sírni lenne kedved, mintha az egész világon nem lenne senki más, aki olyan, mint te? (…) Soha nem érezted úgy, hogy hiányzik valaki, akivel sohasem találkoztál?
Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.
Tény, hogy ennek az életszakasznak is megvan a maga szépsége, szóval senkinek nem javaslom, hogy elássa magát, csak mert 50-60 évesen maradt egyedül.
Szívemet társi szomja,
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
A magány fájdalmas, amikor az ember fiatal, de elbűvölő, amikor érettebb.
Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
Tudod, veled együtt tudnék élni. Te mindig békén hagysz, ha egyedül akarok lenni.
A szellemileg kiváló egyénre nézve a magány kettős haszonnal jár: azzal, hogy önmagával lehet, és hogy nem kell másokkal lennie.
Mert az ember az életben nemigen választhat mást, mint vagy az egyedüllétet, vagy a közönségességet.
Mert az egyedüllétben, hol mindenki magamagára van utalva, kinyilvánul, kinek mije van önmagában […] Nagyon is igaz ezért, a mit Seneca mond: omnis stultitia laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet) (ep. 9.); hasonlókép Sirak Jézus mondása: »a bolond élete rosszabb a halálnál«. Általában azt látjuk tehát, hogy mindenki abban a mértékben keresi a társaságot, a milyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges.
Szeretek egyedül lenni. Nincs annál fárasztóbb, mint mások hülyeségét hallgatni egész nap egy munkahelyen.
Hatalmas akarat kell ahhoz, hogy akkor is megerőltessük magunkat, amikor teljesen egyedül vagyunk.
Mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.