Proust szerint a barátság annak a gyógyíthatatlan magánynak a tagadása, amelyre minden emberi lény ítéltetett. A barátság magában foglalja a látszatértékek csaknem siralmas tudomásulvételét. A barátság társadalmi lelemény, akárcsak a kárpitozás vagy a szemetesládák szétosztása. Szellemi jelentősége nincs.
Ami pedig engem illet, bizony jobb, ha magamra maradok, oly fokú az emberek gátlástalansága, hogy nincs módom védekezni ellene, a világ csupa tolvajlás, önteltség, önimádat, megbecstelenítés, mások eredményének elorzása, pedig hát a természet nagyon szép.
Hiszek egy erős, biztonságos, független Magyarországban – de az nem az elmagányosodás útján épül.
A pokolba vezető úton szép számmal akadt útitárs, de így is nagyon magányos volt az út.
Szeretem a Magányt. Még mindig. Akkor fejlődök, amikor egyedül vagyok. Az emberek összenyomnak. Főleg a férfiak, mert ők nem eredetiek. A nők, olykor, hasznosak. És viccesek és tragikusak is. De túl sok időt tölteni velük egyhuzamban őrülethez vezet. Biztos vannak mások is olyanok, mint én. Valahogy mindig úgy alakult, hogy együtt élek egy nővel, és az ember udvariasságból olyankor másképp viselkedik. De amikor egyedül élek, megvannak a magam kis jó szokásai. Például hogy félreteszem a telefonkagylót, kihúzom a csengőt, leeresztem a redőnyt, és három vagy négy napig alszom. Csak vécézni kelek fel, vizet inni meg valamit harapni. Ezek az alkalmak nagyon értékesek számomra, sőt szentek. Olyan vagyok, mint egy akkumulátor, amit feltöltenek – feltölt az, hogy sem magamat, sem az Emberiséget nem kell elviselnem. Soha életemben nem voltam magányos. Zavarodott, depressziós, tébolyult, öngyilkos gondolatokkal teli igen, de magányos, abban az értelemben, hogy valaki vagy valakik a jelenlétükkel megoldanának valamit, nem.
Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem, mert az embereket, a többit, érted, Iván? A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tanít.
Amikor a világ annyira megváltozik, hogy már élni se lehet benne többet, az embernek csak egy menedéke marad. Hogy megalkossa a maga külön világát, és bekerítse azt az érzéketlenség láthatatlan kerítésével.
Sokat voltam egyedül. Az ember azt hinné, hogy meg lehet azt is szokni, ha az ember sokat van egyedül. De nem. Ezt az egyet nem lehet megszokni soha.
Tudod, milyen az, amikor egy ház üres? Félelmetes az. Az ember áll benne és érzi, hogy a ház nem él. Halott. Üres.
Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk.
Nem tudom, más is érezte már ezt: az ember alól egyszerre csak kiesik a világ. Az egész világ, a maga hegyeivel és templomaival, a maga szokásaival, a maga rendjével, a maga törvényeivel. Az emberek, a vágyak, az örömök, az aggodalmak: minden kiesik. És csak az ember marad egyedül. Egyedül. Mint egy vadállat a sziklán, amelyiken semmi sincs, se fű, se bokor, se moha, csak áll magában, körülötte köd, s a köd alatt félelmetes és fekete szakadék. S az ember áll rajta, egyedül. Magányos sziklán egy magányos vadállat, akit már nem érdekel semmi, ami ezután következik. Hogy van-e mit enni, vagy nincsen mit enni. Hogy van-e, hol meghúzódjék az eső elől, vagy nincs hol meghúzódjék. Hogy üldözik-e, vagy már nem üldözik. Mindegy. Az ember alól kiesik a világ, és az ember áll egyedül, és csak áll és olyan, mintha hirtelen elfújtak volna egy gyertyát, ami az egész világnak addig a percig értelmet adott. És az ember áll a sötétben, a vaksötétben, és nincs sehol semmi, és nincsen értelme többé semminek.
Jóságos Atyaúristen, milyen magányos lennék, ha a világ összes hülyéje meghalna!
Egész életemben nagyon egyedül éreztem magam. Egyedül nőttem fel gyerekként, és ez csak a közelmúltban változott meg, mióta jobban magamhoz ölelem a családom és a barátaim. Akárcsak Rilke vagy Einstein, az ember képes azzal a paradoxonnal élni, hogy egyszerre cipel mázsás fájdalmat és valódi örömet. Ez az érettség, ez a növekedés.
Azt hiszem, az emberek nem tudják valójában, milyen kín magányosnak lenni.
…
Ott bent. A sötétben. A földön fekve. Összetörve. Reménytelenül.
A magány és a gyengébb védekezőképesség közötti összefüggést pszichiátriai kezelés alatt álló betegek esetében is megfigyelték.
Félünk a meghittségtől, és rettegünk az egyedülléttől.
Senki sem érdemel ilyen sorsot, hogy örökké egyedül legyen.
Nem hiszem, hogy létezik ennél fájdalmasabb dolog: az, hogy az életem, a létezésem senkinek sem számít az egész világon.
A könyvek jelentették az egyetlen kikapcsolódást számára: az olvasás óvta meg a magány érzésétől, egyben menekvést kínált a hétköznapok valósága elől.
Nem tagadom, őrült vagyok. A magányt szeretem. De sosem voltam magányos. Valami nem stimmel velem.