Ami a görög szépségideált halhatatlanná teszi, az a leggyönyörűbb testi szépség, a ragyogó szellem és legnemesebb lélek csodálatos összhangja.
Az embernek nem könnyű magán nevetnie, de a lelkének kétségkívül hasznára válik.
Ha sérelem ér, mindent megteszek azért, hogy képes legyek a megbocsátásra, mert enélkül a lelkem nem élhet békében. És a lelkem békéje fontosabb minden sérelemnél.
Ha egyszer megérintették lelkünket, úgy érezzük, hogy mindig azért éltünk, minden nyomoron, talán nagy eleséseken, sötét bűnösségeken azért gázoltunk át, egész múltunk, mint mágnesre a szétszórt vasszernek, rendeződik, beáll e szeretetnek mindenható pólusai felé.
Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Ideális lelkület híján a legfényesebb szellemi képesség is csak puszta szellem volna, puszta látszat, minden benső érték nélkül, de sohasem alkotóerő.
Bár a lélek kozmikus örvények fölött táncol, a testnek végre kell hajtania mindennapi kötelességeit.
Lelkünk házának a fundamentuma az intrauterin, azaz a méhen belüli szakasz és az első életév. Ha ez az alap jó mélyre le van ásva és eléggé szilárd, akkor az épület strapabíró, akár a földrengéseknek is ellen tud állni.
Testtartásunkban közvetlenül kifejezésre jutnak lelkiállapotaink, hangulataink. Jellegzetes fizikai tartáshoz gyakran kapcsolunk jellembeli, a „lelki tartásra” vonatkozó megállapításokat.
A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok,
A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok.
A maszkom a burára hajítva mosolyog szépen,
Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem.