Az új határokat a lelkünk és lelkiismeretünk húzza meg.
Míg a természet szépsége gazdagítja az emberi lelket, a mesterségesen létrehozott világ olyan gyakran tűnik csúfnak és a lélek számára sivárnak!
A legnehezebb dolog valóban az, hogy magával a lélekkel meglássuk a lelket, és nyilvánvalóan ez az értelme Apolló tanácsának, amellyel arra figyelmeztet, hogy mindenki ismerje meg önmagát. Bizonyosra veszem, hogy nem a testrészeink, termetünk, vagy külsőnk megismerésére utasít. Nem vagyunk azonosak a testtel, s amikor neked erről beszélek, nem a testedhez szólok. Tehát amikor ezt mondja: „ismerd meg magadat”, ezzel azt mondja: „ismerd meg a lelkedet ”. Mert a test olyan, mintha edény volna, a léleknek mintegy befogadó helye; amit a lelked tesz, azt teszed te.
Lehet, hogy környezetünket akarjuk megrémíteni, ha eldobjuk magunktól az életet, és megváltozik szándékunk, ha észrevesszük, hogy tervünk a többiek vágyával egyezik. Mindez egészen megfoghatatlan módon zajlik le a lélek mélyein.
Lelkem könnyen lobban lángra, könnyen rajongok, és könnyen elérzékenyülök.
Szeretek sírni; édes öröm egy érzékeny léleknek, ha könnyeket onthat.
Az ürességben benne van az erény, de nincs benne a rossz. Lelked akkor válik üressé, amikor birtokában leszel a bölcsességnek, a tudásnak, és amikor rálelsz magára az Útra.
Nyakamon penészlik az unalom örve,
Testem meg van törve, lelkem meg van ölve!
Csak két magányos lélek voltunk, akik nem tudták, hogyan válhatnának ismét egésszé. Néhány másodpercre felfedtük egymásnak a sebezhetőségünket.
Amikor a lélek nem nyugtalankodik, akkor nyerhet kinyilatkoztatást Istentől.
Meglehet, hogy a Lélek számodra rejtett módon munkálkodik, és bár őt magát nem látod, a hatását felismered.
A lélek a halál után negyvenkét napon át bolyong. Nyugalmat keres. Válaszokat keres.
Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test halála, mert a lélekben a halál fészkel. Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetekként járnak-kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme a halálnak… Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála… Nézzenek csak körül egy szálloda halljában – maszkokat fognak látni. Ezek a holt lelkek többnyire állandóan úton vannak, hogy elmeneküljenek a problémák elől; űzöttnek látszanak, és álcájuk mögé rejtik félelmüket.
Egy ilyen eső, az valami csoda. Kimossa a piszkot az utcákból és a rosszkedvet a lélekből.
Elvesznek lelkek százezrei,
Mert Krisztus útját nem ismerik.
Bűn rabságában, sötétben élve
Nem jutnak ki az igaz fényre.
Jövőjük, mint a végtelen éj,
Haladnak az ítélet felé.
Akármiből teremtettek is lelkeink, az övé és az enyém ugyanabból van.
S különben is: odabent a lélekben dől el, hogy ki a rabszolga, s ki az úr, legalább a saját törékeny, rövid kis élete felett.
Akinek csak a saját jövője számít, halott ember. A lelke halt meg. És az a legrosszabb. A halott léleknek még szaga sincs, még fa sem sarjad belőle, soha, egyetlen kertben sem.
A pszichológia arra tanít, hogy a lélekben bizonyos értelemben nincs semmi olyan, ami öreg volna, semmi olyan, ami valóban végleg elhalhat – még Szent Pálban is maradt tüske. Az, aki óvja magát az újtól, az idegentől, és az elmúlt dolgok felé regrediál, ugyanabban a neurotikus lelkiállapotban van, mint az, aki az újjal azonosulva elmenekül saját múltja elől. Az egyetlen különbség az, hogy egyikük a múlttól, másikuk viszont a jövőtől idegenedett el. Alapvetően mindkét típus ugyanazt teszi: mentik tudati beszűkültségüket, ahelyett hogy az ellentétek kontrasztjával felrobbantanák azt, és ezáltal valamilyen szélesebb és magasabb tudatállapotot építenének fel.
Nem pszichológiai misztikával foglalkozom, hanem egyszerűen csak megkísérlem tudományosan megragadni azokat a pszichológiai ősjelenségeket, amelyek a lélekbe vetett hit alapjai.