Az életemben mindig is voltak jó emberek… és olyanok, akik szeretnek. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbízhatok bennük, vagy hogy mindent elmondhatok nekik.
Ne hajszold az embereket. Légy önmagad, tedd a saját dolgod és dolgozz keményen. A megfelelő emberek -akik igazán az életedbe valóak- majd jönnek. És veled is maradnak.
Bármilyen közel vagy valakihez, végtelen a távolság köztetek.
Fura, hogy megismertem egy olyan embert, akit nem érdekel, mi vagyok. Végül is minden hősnek van egy társa, és minden gazembernek egy bajtársa. Minden kapcsolatom a nemtudásra épült, de talán most megváltozik. Ezt képzeld el: egy élet, titkok nélkül.
Elég gyakran konfrontálódok, veszekszem, és ezért egyáltalán nem könnyű kapcsolatban élni velem. A legkedvesebb ember vagyok a világon, drágáim, de nagyon nehéz együtt élni velem. Nem hiszem, hogy bárki el tudna viselni, és időnként túl nagy elánnal is próbálkozom elérni az ellenkezőjét. Bizonyos értelemben önző vagyok, mindent a magam szabályai szerint akarok játszani, de ki nem? Nagyon tudok szeretni, nagyon sokat tudok adni. Sokat kérek, de cserébe sokat adok.
Minél inkább önmagunkra figyelünk, annál jobban gyengül a másokhoz való kapcsolatunk.
A nyomorultak mindig megértik egymást, és segítenek egymáson.
Az a feladatunk, hogy segítsük és támogassuk, nem pedig, hogy elítéljük egymást.
Jobban ismernők egymást, ha nem akarnók magunkat örökösen egy sorba helyezni másokkal.
Soha ne vegyük készpénznek, hogy vagyunk egymásnak.
Vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa. Ehhez szükséges az az akarat, ami a mérleg serpenyőjének mindkét oldalát felszabadítja, s ránk bízza, a súlyt melyik oldalára helyezzük.
Ki az, akihez hűnek kell lennünk? (…) Ebben a rohanó életfolyamban, amelybe csecsemőként csöppentünk bele, és öregként csapódunk majd a partra valahol, miközben mellettünk sodródó társaink előbb-utóbb lemaradnak, elmerülnek és elúsznak – ebben a szüntelen áradásban, ahol eltűnnek a régiek és új szereplőket hoz elénk az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük őket… szóval hol van itt a hűség?!
A hűség ellentétes pólusú komponensekből áll. Talán nem is tudunk tiszta szívből ragaszkodni olyasvalakihez, aki legalább egy okot nem ad rá, hogy megszabaduljunk tőle.
Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.
Hallgassunk minden olyan dologról, ami egy kapcsolat szempontjából jelentéktelen, s a másiknak csak fájdalmat, megaláztatást vagy féltékenységet okoz. Ne légy gyáva és gyenge, viseld egyedül a terheidet, ne akard a partnered vállára lőcsölni!
Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.
Barátságban és szerelemben egyaránt gyakran boldogabbá teszi az embert az, amit nem tud, mint amit igen.
A félelem jobban összeköt, mint a szeretet vagy akár a gyűlölet, és jóval gyorsabban működik.
A szenvedő ember és orvosa között sajátos, bizonyos tekintetben furcsa viszony alakulhat ki. A kórházi beteg számára az orvos kiváltságos lény, aki annál nagyobb hatalommal rendelkezik, minél nehezebben elviselhető a beteg szenvedése, ő a bizakodás, ő az élet ígérete, komor tekintete a csodatevés tudománya, egyetlen szava reményt nyújt, neki gyónnak meg, bőbeszédűen válaszolva minden kérdésére, előtálalva azt is, amit nem kérdezett, hogy ezzel még ott marasztalják néhány percig, mert ezek a bizakodás percei, amikor a szenvedés is enyhül.