Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne…
Mindig a holnapban reménykedünk, a holnap viszont valószínűleg tőlünk remél egyet-mást.
Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.
A szerelemben csak a pillanat jutalmaz, az idő sohasem.
Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti.
A jövő igenis áttetszővé válik az időben, és látható lesz, akárcsak a fény elé tartott papírlap másik oldalán az írás.
A múlt sötét árnyékát féltem…
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve…
Gyorsan húzódtam vissza… a sötétbe.
Tegnap, ma, holnap. Időtrió.
Vállalni őket? Acéldió.
Foggal-körömmel zúzom a Mát!
Keserű bele… penészt von rám.
Vágyom. A holnap ködfátyolát…
Feledés-szakadékba taszítom elmúlt napom.
Gyűlölöm. Félve ragadok új szálat.
Gombolyagból. Az életemből.
Az ember életének döntő fázisai: elhiszi, hogy van Mikulás; nem hiszi el, hogy van Mikulás; ő a Mikulás.
Lépő talpam tűbe téved,
időfonál éled bennem.
Lépteim nyomán múltat hímez a jövőm.
Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek –
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet.
Meggondolt ember biztosabban jár. Úgysem késik el semmivel. Ami hamar áll elő, hamar semmivé lesz. Ami századokig fennmarad, ugyancsak századokon át jön létre. Törekedjünk tökélyre, mert csak az igazán jó maradandó. Az alapos elme műve örök időkre szól.
Szívbeli nagyságra vall és derekas türelemre, ha sohasem sietsz és háborogsz. Légy előbb önmagad ura, aztán másoknak is ura leszel. Az alkalom központjába az idő hosszú ösvényén át visz az út. Bölcs önmegtartóztatás fűszerezi a sikert és érleli meg a titkos elhatározást. Az idő többre képes Herkules ércbuzogányánál. Isten sem bottal ver, hanem idővel. Nagy mondás: Az idő és én, együttes erővel. Maga Fortuna is busásan jutalmazza a várakozást.
Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.
Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad – efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.
Nem szeretek hátra nézni, meg a múlton rágódni. Sokkal jobban érdekel a jövő. Olyan vagyok, mint az aranyhal: azt látom, ami közvetlenül ott van az orrom előtt.
Azzal pocsékoljuk el a legtöbb időt, ha nem gondoljuk végig a dolgokat.