Minden nőnek megvan a maga sajátos szép része: a vidám nevetés, huncut pillantás, vágyakozó szem, lehajtott fej, kíváncsi értelem, csendes melankólia, mély sejtés, figyelmeztető búskomorság, égi honvágy, meg nem gyónt indulatok, kérlelő ajkak, titkokat rejtő homlok, csábító fürtök, álcázó szempillák, földi büszkeség, szűzi szemérmesség, angyali tisztaság, lebegő szárnyalás, vágyakozó álmok, titokzatos sóhajok, karcsú termet, szelíd járás, dús kebel, ringó csípő, apró láb, selymes érintésű kéz. – Mindegyiknek megvan a maga szépségrésze, s ami az egyikben nincs meg, megvan a másikban.

A szerelem minden – hozzá képest minden más semmi. Ezért annak, aki szeret, minden elvesztette jelentőségét – leveti jelmezeit a szív, s csak a szeretetben találja meg az élet esszenciáját.

Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.

Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb pillanat, amikor minden találkozásból, minden szempillantásból viszünk haza valami újat, hogy örüljünk neki.

Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.