Amikor reggel felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám attól, hogy máshol vagy.
Távol vagy tőlem
eltévedt út talán.
Távol vagy régen
és nem tudom,
hogy merre jársz.
Hullnak a könnyeim,
Becsapott már megint
emléked illúziója.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.
Emlékedre el-
ejtettem egy tányért – most
takaríthatok.
Sajnos elég korán elvesztettem az édesapámat. Ez megváltoztatja az embert. Örökre megváltoztat.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen.
Keresni foglak ezer világon át és tízezer életen át, míg meg nem lellek.
– Miért jöttél vissza? (…)
– Talán hiányoztál.
– El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
– Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
– Semmi sem változott. Mit keresel itt?
– Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.
Aki elment, kicsit mindig meghal azoknak, akiket hátrahagyott.
Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (…) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.
A művészet hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk.
Árnyék fény nélkül
Mondat szó nélkül
Tenger víz nélkül
Ennyi vagyok nélküled én!
Dallam hang nélkül
Felhő szél nélkül
Erdő fák nélkül
Ez lettem nélküled én.
Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (…) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba… feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.
Amikor átköltöztem Franciaországba minden nap sírtam. Nem a távolság miatt, hanem azért mert nagyon hiányoztak a szüleim. Nekik köszönhetek mindent.
A meghittség hiánya nem másoktól teremt távolságot, hanem önmagunk semmibe vételének a jele.
Válságos helyzet:
tudom, hogy boldog vagyok,
csak épp nem érzem.
Azt hiszem, van egy dolog, ami hiányzik: a magánélet. Az emberek általában be akarnak hatolni a magánéletembe, és ez néha nagyon kemény.