Bolond, aki nem tud haragudni, de bölcs, aki nem hajlandó.
A hosztilitás, ellenségesség, harag hormonjainak kedvenc fogadóhelye a szívkoszorúér hálózata, amely a szimpatikus idegrendszeri hatásra összehúzza az ereket és veszélyezteti a szív vérellátását. A hordozott harag és megbocsátásképtelenség hormonjai a daganatos sejtburjánzás megindításában játszanak közreműködő szerepet.
A megbocsátásban az a felemelő, hogy az a feszültség, ami egyébként a lelkedet emésztené, eliminálódik. Hiszen ma már jól tudjuk, hogy az a harag, amit egy másikkal szemben táplálsz, valójában téged mardos, a te sejtjeidet pusztítja, nem a másikét.
A harag a mutánsok számára is természetes. Néha ki kell adnunk magunkból.
Mindenekelőtt nem szabad dühösnek lennem. Ha dühbe gurulok, az összes fogát kiverem annak a szerencsétlennek, aki felbosszantott.
A konyhai élet harmóniáját veszélyeztető tényezők közül talán a harag a legveszedelmesebb. Ennek több fajtája is létezik, és mindegyik másként
mutatkozik meg. Például a tálalás során előforduló hibák azonnali támadást váltanak ki. Aki eltör egy tányért, az „idióta”, aki lassítja egy rendelés teljesítését, az „teknős”, aki túlsüti a húst, az „cipőtalpkészítő”. A pörgős műszakok csak súlyosbítják ezt a helyzetet.
Ha tele az étterem, vagy kritikus egy-egy fogás sorsa, ha nagy a tét, mindenki erejét megfeszítve igyekszik, hogy tökéletesen működjön minden.
Persze így is előfordul, hogy egyik ember hibája miatt a másik kerül bajba. Ilyenkor durván elszabadulhatnak az indulatok. Megesik, hogy a Séf hozzádvág egy tányért, vagy a kukába borítja a mise en place-odat. Sőt, az is lehet, hogy galléron fogva kivonszol a tűzhely mellől, és kihajít az utcára. A szakácsok megégethetik a karod, miközben a forró serpenyőikkel cikáznak melletted. A mosogató megfenyegethet, hogy kinyír. Szóval, ha fokozódik a helyzet, könnyen egymás torkának ugrunk… Szerencsére a műszak idején felcsapó indulatok rövid életűek. Csak az őrült hajsza szülte őket, ezért a
nap végére többnyire feledésbe merülnek.
Mindannyian azt hisszük, hogy az autóvezetés, a forgalom bőszít fel bennünket, meg a hírek vagy XY. Azt gondoljuk, hogy valami rajtunk kívül álló dolog váltja ki a haragunkat, pedig a harag valójában már bennünk él, mélyen elraktározódva. A külső körülmények csupán megnyomják a gombot, és aktivizálják azt az érzelmet, amely végig ott lapult bennünk. S a harag gomb nem az egyetlen a fegyvertárunkban. Egy sor eltemetett érzelmet tárolunk. A külső körülmények csupán kiváltják, csak aktivizálják azt, ami már régóta bennünk lapul.
Figyelmeztettek már, hogy nem jó mindent magamba fojtani, de ha szabadjára engedem az indulataimat, utána mehetek mindenkihez bocsánatot kérni. Talán az a legegészségesebb, ha a fülemen engedem ki azt, aminek ki kell jönnie.
A lélektől a kegyelem életét senki sem veheti el, ezért senki sem árthat neki annyit, amennyit árt önmagának, amikor gyűlölködik. Az embert a gyűlölet és a szeretet emeli fel a keresztre.
A rossz vesztes könnyen agresszívvá válhat, a szenvedélyes természet pedig erőszakossá.
Az elfojtott harag az immunrendszert károsítja. A krónikus betegségekre hajlamos emberekre általában jellemző, hogy képtelenek az érzelmek földolgozására és kimutatására, illetve mások szükségleteit a sajátjaik elé helyezik. Ez a megküzdési stratégia pszichés síkon a határok elmosódásához, a saját és a nem saját megkülönböztetésének zavarához vezet. Ugyanez a zavar jelentkezik a sejtek, a szövetek és a szervek szintjén is. Az immunrendszer működésében is zavar áll be, ezért nem tudja megkülönböztetni a sajátot és a nem sajátot, vagy képtelen lesz a védekezésre.
A gyűlölet már rengeteg problémát okozott a világban, de még egyet sem oldott meg.
A haragod nem a másik emberről szól, hanem arról, hogy elvesztetted az irányítást önmagad felett.
Tipikus plebejus reakció gyűlölködni, ha valamit nem értesz.
Amikor valamin nem tudjuk túltenni magunkat, ez rendszerint azért van, mert még mindig neheztelünk valakire.
Az emberek különbözőképpen viselkednek, amikor dühösek. Van, aki beharapja az ajkát, elvörösödik, talán még ökölbe is szorítja a kezét, de nem szól egy szót sem, hanem haragját visszafojtja. Mások szabad folyást engednek mérgüknek, kiabálnak, vagdalkoznak, és már azzal sem törődnek, ha igazságtalanok a másikkal szemben. Pedig nem volna szabad igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolnunk. (…) Függetlenül attól, hogy ki milyen képet alkot rólam, hogyan szidalmaz, vagy éppen túlzottan dicsér, én az vagyok, aki vagyok, és ezen senki a világon nem tud változtatni, csak én magam!
A harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái.
Derekabb lenne, ha ki-ki aludni hagyná a maga haragját: mert nem lehet tudni, kiben mi lakik, kicsiny ember, nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza, az Isten megáldotta a békességet, s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én, aki ember vagyok, mivé nem lehetek.