A konyhai élet harmóniáját veszélyeztető tényezők közül talán a harag a legveszedelmesebb. Ennek több fajtája is létezik, és mindegyik másként
mutatkozik meg. Például a tálalás során előforduló hibák azonnali támadást váltanak ki. Aki eltör egy tányért, az „idióta”, aki lassítja egy rendelés teljesítését, az „teknős”, aki túlsüti a húst, az „cipőtalpkészítő”. A pörgős műszakok csak súlyosbítják ezt a helyzetet.
Ha tele az étterem, vagy kritikus egy-egy fogás sorsa, ha nagy a tét, mindenki erejét megfeszítve igyekszik, hogy tökéletesen működjön minden.
Persze így is előfordul, hogy egyik ember hibája miatt a másik kerül bajba. Ilyenkor durván elszabadulhatnak az indulatok. Megesik, hogy a Séf hozzádvág egy tányért, vagy a kukába borítja a mise en place-odat. Sőt, az is lehet, hogy galléron fogva kivonszol a tűzhely mellől, és kihajít az utcára. A szakácsok megégethetik a karod, miközben a forró serpenyőikkel cikáznak melletted. A mosogató megfenyegethet, hogy kinyír. Szóval, ha fokozódik a helyzet, könnyen egymás torkának ugrunk… Szerencsére a műszak idején felcsapó indulatok rövid életűek. Csak az őrült hajsza szülte őket, ezért a
nap végére többnyire feledésbe merülnek.
Mindannyian azt hisszük, hogy az autóvezetés, a forgalom bőszít fel bennünket, meg a hírek vagy XY. Azt gondoljuk, hogy valami rajtunk kívül álló dolog váltja ki a haragunkat, pedig a harag valójában már bennünk él, mélyen elraktározódva. A külső körülmények csupán megnyomják a gombot, és aktivizálják azt az érzelmet, amely végig ott lapult bennünk. S a harag gomb nem az egyetlen a fegyvertárunkban. Egy sor eltemetett érzelmet tárolunk. A külső körülmények csupán kiváltják, csak aktivizálják azt, ami már régóta bennünk lapul.
Az elfojtott harag az immunrendszert károsítja. A krónikus betegségekre hajlamos emberekre általában jellemző, hogy képtelenek az érzelmek földolgozására és kimutatására, illetve mások szükségleteit a sajátjaik elé helyezik. Ez a megküzdési stratégia pszichés síkon a határok elmosódásához, a saját és a nem saját megkülönböztetésének zavarához vezet. Ugyanez a zavar jelentkezik a sejtek, a szövetek és a szervek szintjén is. Az immunrendszer működésében is zavar áll be, ezért nem tudja megkülönböztetni a sajátot és a nem sajátot, vagy képtelen lesz a védekezésre.
Az emberek különbözőképpen viselkednek, amikor dühösek. Van, aki beharapja az ajkát, elvörösödik, talán még ökölbe is szorítja a kezét, de nem szól egy szót sem, hanem haragját visszafojtja. Mások szabad folyást engednek mérgüknek, kiabálnak, vagdalkoznak, és már azzal sem törődnek, ha igazságtalanok a másikkal szemben. Pedig nem volna szabad igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolnunk. (…) Függetlenül attól, hogy ki milyen képet alkot rólam, hogyan szidalmaz, vagy éppen túlzottan dicsér, én az vagyok, aki vagyok, és ezen senki a világon nem tud változtatni, csak én magam!
A harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái.
Derekabb lenne, ha ki-ki aludni hagyná a maga haragját: mert nem lehet tudni, kiben mi lakik, kicsiny ember, nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza, az Isten megáldotta a békességet, s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én, aki ember vagyok, mivé nem lehetek.
Nagyon hamar dühbe gurulok, de éppen olyan hamar el is felejtem. Azzal én is tisztában voltam, hogy amikor megverettem XY-t, akkor azt mondtam, hogy verjék meg! Ezt hirtelen felindulásból mondtam, de nem arra gondoltam, hogy meghaljon, csak arra, hogy verjék meg. Aztán ezt megbántam, de már késő volt. Tehát bizonyos szituációkban fel tudom fogni, ha valamit elkövetek, az nem helyes. De vannak olyan szituációk, amikor nem tudom felfogni.















