Az ismeretlen nagy hegyekre
hideg homályt áraszt a katlan.
A forrás tükre összetört,
hajdani arcunk láthatatlan.
Koloncokat hordok magamban.
Mit tegyek a lidércek ellen?
Sápadt arccal sovány halottak
járkálnak emlékezetemben.
Az emberi egyéniség végső próbája az „élet nagy kérdéseivel” s köztük elsősorban az elmúlással való szembenézés. „Az élet… tetszik nekem. Ha azonban közölnék velem, hogy három óra múlva meg kell halnom, ez igen kis hatást gyakorolna rám. Megfontolnám, miként hasznosíthatnám legjobban hátralevő három órámat. Aztán elrendezném papírjaimat, és nyugodtan lefeküdnék, hogy meghaljak”.
Mindannyian egy halálos ítélettel születtünk. Születésünk pillanatában halálra lettünk ítélve, majd megkezdődik számunkra az ítélet végrehajtásáig a siralomházban letöltendő néhány évtized. Egy per zajlik ellenünk, koncepciós per, hiszen rég megvan az ítélet: halál.
Ha félsz a haláltól, akkor éld a halált. Hagyd, hogy magával ragadjon, elborítson – félelem, kísértetek, fájdalmak, múlandóság, felbomlás; minden. És akkor jön, ami mindeddig elképzelhetetlen volt, a meglepetés; nem halsz meg, mert sohasem születtél. Csak éppen elfelejtetted, ki vagy.
Úgy hiszem, a halál csupán egy ajtó. Mikor egy bezárul, kinyílik egy másik. Ha el akarnám képzelni a mennyet, egy kinyíló ajtót képzelnék, és mögötte ott találnám őt, amint vár rám.
Holtak sosem maradnak holtak. Nyisd ki a füled, és hallod a szüntelen sustorgásukat.
A végzet minden emberre kiszabta, hogy szellemével hasson embertársaira, környezetére. Aki ezt életében elmulasztotta, annak halála után kell véghez vinnie.
A halál nem tud úgy megváltoztatni bennünket, mint az élet.
Minden ami megszületik, véget is ér, vézna ember. Még maga az univerzum is.
Négy legyet öltem meg, amíg vártam rá. A halál mindenütt ott van. Ember, madár, vadállat, hüllő, rágcsáló, rovar, hal – egyik se menekül. Ez benne van a pakliban. Fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Nagyon rossz kedvem lett. Most gondoljanak bele: az ember áll a szupermarketben, és nézi, ahogy a pénztáros pakolja a cuccot a zacskóba, aztán látja, hogy a saját sírját is belepakolja a vécépapír, a sör meg a csirkemell mellé.
Lényünket csakis a belülről sugárzó spirituális fény határozza meg. Mindannyian a Fényből jöttünk, és ide térünk vissza halálunk után: Fénnyé válunk.
Hát meghaltam – gondoltam. Nem voltam már a testemben, és őszintén mondhatom, nem is vágytam rá. Ha egyáltalán valamire gondoltam, csak arra, hogy annak, aki én vagyok semmi köze nincs ahhoz a testhez, amelyet éppen most takarnak le.
Hátborzongató lehetett egy jókedvű haldokló ágya mellett állni, de nem tudtam leküzdeni az örömömet. Mondtam apámnak, hogy az egész csak nézőpont kérdése. – Nektek úgy tűnik, hogy elmegyek és sohasem térek vissza. – szóltam. – Én pedig úgy érzem, hazatérek.
Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek
Azt mondják, amikor egy tanult ember meghal, az olyan, mint amikor egy könyvtár leég.
Nem a halál fáj, hanem az, hogy nem tudom elérni azt, amit még akartam.