Mindennel elkések. Mindig is azt akartam, hogy a végrendeletemben benne legyen: amikor meghalok, a koporsó fél órát késve érkezzen, az oldalára pedig arany betűkkel legyen ráírva: „Bocs, hogy késtem.”
Halál idézetek
Azon tűnődöm, vajon van-e élet a halál után, és ha igen, felváltják-e a húszasomat?
Akivel nem végez kard vagy éhínség, azt elviszi a dögvész, úgyhogy kár is megborotválkozni.
Azon tűnődöm, vajon van-e halál utáni lét, és ha van, lehet-e sörözni ott?
Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velök valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell haljanak.
Az ember kiméri: négy lépés hosszában, két lépés széltiben. Ennyi egy ember. Mindegy, hogy ki az, miféle ember. Öreg, fiatal. Kedves vagy gonosz. Mindegy az. Négy lépés hosszában, kettő széltiben. Ennyi marad az emberből, ha meghalt.
Gondoltál már arra, milyen lenne, ha a nap egyszer csak megállana az égen?
Megállana, és nem mozdulna többet. Minden megállana: a patak, a szél, a fű
növése, az ember lába, minden. A madár a levegőben. A hal a vízben. Amit az
ember gondol, és minden. Milyen lenne? Úgy elgondolkoztam ezen néha:
semmivel sem lenne több, mint amikor egy ember meghal. Valaki. Nem is egy
ember, csak úgy: egy ember. Valaki. Aki hozzád tartozik. Aki minden. Aki a
mindennél is több. Én azt hiszem, ez olyan egy kicsit, mint amikor a világnak vége
van.
Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.
Oly sokan fekszenek sírjukban jobb és fényesebb hasznossággal és megvilágosodottsággal, mint élők százai.
Azt mondják, mivel benne élünk az itthagyottak szívében, nem halunk meg. De ő a sírba tett téged, ezért én is oda teszem őt.
-Dominic Toretto
Halálos iramban 7. (2015)
Kétféle halál van. Az egyik, amelyik bezárja a kaput maga után. A másik, amelyik nyitva hagyja.
Drágám, a koporsóra nem kell piros rózsa,
csak szólj muternak legyen gondja egy csokor mikrofonra!
Majd mindenki belebőg, tele sír-verselve
egy kis szelet temetőt, míg készülők a nagy talkshow-ra,
ahol Jézus a host, s Mária koktélt oszt.
Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, nem tudom, kihez,
Akihez a legrosszabb voltam.
S úgy fogok majd otthon meghalni,
Mint egy kölyök,
Akinek tréfa volt az élet
És ok nélkül pihenni tér meg.
Nehéz, fekete anyaga gyász, sokfejű, soklábú lény. Egy hangyát, mi többiek, kikísérünk magunk közül. Ezen sírunk, magunkon, a lobogó téli nap zsebkendője alatt.
A koporsó kellék, viszonyítási pont egy túlélőszínházban. Odamered a szem, s lát, amit lát. Volt, nincs. Valakisága átköltözött a hozzá így vagy úgy tartozókhoz.
Néha inkább meghalnánk, semmint beidegződéseinken változtassunk. Meg is halunk. Sok ember inkább a halált választaná, minthogy megszokott ételeiről lemondjon. Meg is halnak.
A primitív ember a halál túlereje előtt ugyanazon taglejtéssel hajlik meg, amellyel megtagadni látszik őt.
