A lélek a halál után negyvenkét napon át bolyong. Nyugalmat keres. Válaszokat keres.
Ki ragyogni látod életed csillagát,
Halljad a természet hathatós szavát!
A gyenge és erős, féltékeny és a hős
Meghal egyaránt…
Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test halála, mert a lélekben a halál fészkel. Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetekként járnak-kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme a halálnak… Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála… Nézzenek csak körül egy szálloda halljában – maszkokat fognak látni. Ezek a holt lelkek többnyire állandóan úton vannak, hogy elmeneküljenek a problémák elől; űzöttnek látszanak, és álcájuk mögé rejtik félelmüket.
Mindnyájunknak meg kell küzdenie a megsemmisülés természetes folyamatával. Semmi sem állandó – a tested megöregszik, a legjobb barátod befejezi a sulit, és másik városba költözik, a Stacey Brooks háza előtt álló fa, amelyikre gyerekként mindig felmásztál, kidől egy viharban. A szüleid meg fognak halni. Minden változik – felemelkedik, aztán elsüllyed. Senki és semmi nem immunis az univerzum entrópiájára.
A „halál”, amitől megváltást nyerünk, mindig a múlt, az üdvözülés pedig az idő varázslata alóli megszabadulás. Ez tüstént megfosztja az élet elengedhetetlen részét képező fizikai halált a maga sajátos borzalmáról, mivel az elme többé már nem ég a folytatás, az emlékek végtelen felhalmozásának lázában. A fizikai halál immár az örök megújulás eszközeként fogja fel. Nem csupán az élet étellé alakulásáról van szó, hanem az emlékek, a múlt kisöpréséről is, amely múlt, ha határtalanul halmozódna tovább, kimondhatatlan monotónia érzésébe fojtana minden teremtett életet. A fizikai halál az önmagamnak nevezett emlék-komplexum akaratlan végpontja – az időm vége. A valódi és örök Önvaló azonban nem hal meg a halállal – ama paradox okból kifolyólag, hogy akarja a „halált” és a „véget” örökkön örökké, ennélfogva minden pillanatban „új”. […] Kevésbé jelképesen kifejezve a valóság világa örökkévaló, mindig végéhez ér, mert nincs jövője, és mindig új, mert nincs múltja sem.
Hallgatom halk szuszogásod, ez most minden örömöm,
az ember oly tehetetlen, ha a kaszás áll a küszöbön.
Miért sétáljon a saját halála felé az ember, ha autóval is mehet?
Mindennel elkések. Mindig is azt akartam, hogy a végrendeletemben benne legyen: amikor meghalok, a koporsó fél órát késve érkezzen, az oldalára pedig arany betűkkel legyen ráírva: „Bocs, hogy késtem.”
Azon tűnődöm, vajon van-e élet a halál után, és ha igen, felváltják-e a húszasomat?
Akivel nem végez kard vagy éhínség, azt elviszi a dögvész, úgyhogy kár is megborotválkozni.
Azon tűnődöm, vajon van-e halál utáni lét, és ha van, lehet-e sörözni ott?
A jó embereknek szép haláluk van.
Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velök valami. Hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell haljanak.
Halál idézetek, Véletlen idézetek, Wass Albert idézetek halál
Az ember kiméri: négy lépés hosszában, két lépés széltiben. Ennyi egy ember. Mindegy, hogy ki az, miféle ember. Öreg, fiatal. Kedves vagy gonosz. Mindegy az. Négy lépés hosszában, kettő széltiben. Ennyi marad az emberből, ha meghalt.
Gondoltál már arra, milyen lenne, ha a nap egyszer csak megállana az égen?
Megállana, és nem mozdulna többet. Minden megállana: a patak, a szél, a fű
növése, az ember lába, minden. A madár a levegőben. A hal a vízben. Amit az
ember gondol, és minden. Milyen lenne? Úgy elgondolkoztam ezen néha:
semmivel sem lenne több, mint amikor egy ember meghal. Valaki. Nem is egy
ember, csak úgy: egy ember. Valaki. Aki hozzád tartozik. Aki minden. Aki a
mindennél is több. Én azt hiszem, ez olyan egy kicsit, mint amikor a világnak vége
van.
Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.
Oly sokan fekszenek sírjukban jobb és fényesebb hasznossággal és megvilágosodottsággal, mint élők százai.
Kétféle halál van. Az egyik, amelyik bezárja a kaput maga után. A másik, amelyik nyitva hagyja.