Halál idézetek

Minden csak pillanatig él és siet halni. A növény és a rovar meghal nyár végével, az állat, az ember pár év múltán; a halál fáradhatatlan arató.

A természet nyelvén halál annyi, mint megsemmisülés. És hogy a halál komoly valami, már abból is következik, hogy az élet, mint mindenki tudja, épen nem tréfa dolog. Alkalmasint nem is érdemlünk jobbat e kettőnél.

A halál ijedelmei nagyobbrészt azon téves látszaton alapulnak, hogy az Én elenyészik, a világ pedig megmarad. Pedig az ellenkezője az igaz: a világ elenyészik; ellenben az Én legveleje, amaz alany hordozója és létesítője, amelynek képzetében egyedül volt a világnak léte, az megmarad.

Ha a mi a halált oly szörnyűnek tünteti föl, a nemlét gondolata volna, úgy hasonló borzadással kellene arra az időre gondolnunk, a midőn még nem voltunk. Mert megdönthetetlenül bizonyos, hogy a halál utáni nemlét miben sem különbözhetik a születés előttitől s így nem is fájlalandóbb. Egy egész végtelenség folyt le, a midőn még nem voltunk; de ez legkevésbé sem szomorít. Ellenben, hogy a tünékeny lét pillanatnyi intermezzóját egy második végtelenség kövesse, a melyben már nem leszünk, súlyosnak, sőt elviselhetetlennek tartjuk. Onnan eredt-e talán a létezés e szomja, hogy ime, megizleltük és oly igen kellemesnek találtuk? Mint már föntebb röviden kifejtettük: épen nem; a nyert tapasztalat inkább a nemlét elvesztett paradicsoma után ébreszthetett volna végtelen epedést. A lélek halhatatlansága reményéhez továbbá mindig hozzáfűzik egy «jobb világ» reményét is – jele, hogy ez a mostani nem sokat ér.