Nem kell az embereknek folyton azt mutatni, hogy erős vagyok. Lehetek én gyenge, sírhatok is, hisz ízig-vérig nő vagyok, bármennyire is tagadtam ezt eddig magamban.

Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.

Ne gondolja senki, hogy egy temetést másmilyen megtervezni, mint például gimnáziumi tanévnyitóra készülni. Mindennek van eleje meg vége. Az iskolának a ballagás a vége, az életnek meg az, hogy meghalunk.

Nagyon nehéz legyőzni önmagad! Nagyon nehéz abbahagyni a harcot, és úgy győzedelmeskedni, hogy közben nincs háború.

Parányi dolgokról beszélünk, mégis olyan félelmetes kimondani azt a szót, hogy rák. Legyőzhet minket ez a kis hülye valami, ha engedjük neki. Olyan nehéz összerakni a gyógyulást.

Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.

Írni, írni, írni. Ennél jobb terápiát nehezen tudok elképzelni. Gyógyító ereje van annak, ha kiönthetjük magunkból a szart, és megtisztulhatunk.

A dolgokat már nem tudjuk visszacsinálni, és a jövőnkre csak úgy lehetünk behatással, ha a mostban jól élünk, és kihasználjuk az élet minden lehetőségét.