Síromnál sírva meg ne állj!
Nem vagyok ott, nincs is halál.
Tudni kell, miért szenvedünk – és tudni kell azt is, hogy aki értelmesen szenvedett, az nem meghal, hanem megboldogul.
Nem félek meghalni. Félek élő lenni anélkül, hogy tudatában lennék.
Ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem.
A nagyvilági életben szükségünk van olyan arckifejezésekre is, amelyek nem mások, mint álarcok. Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt.
A halál hozzátartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont.
A halál ott kopogtatott a fürdőszoba ajtaján, lassan maga alá gyűrt minket a rettegés, és nekem se erőm, se tervem nem volt ellene.
A halál nem zsákutca, mely az embert a semmibe vezeti, hanem kaput nyit az öröklét felé.
Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg.
Ha kedvünket leljük a halálban, kezdünk helyesen gondolkodni az életről.
Az ember lelke a csillagokban született, s a kozmikus körpálya befutása után oda tér vissza.
Őrült, aki halni vágy,
még a rút élet is szebb, mint a szép halál.
Ha élni vágyom: csak halált lelek.
Ha halni vágyom: életet… Legyen hát!
A halál se több, mint szeretőnk szorítása: fáj, de mégis kívánjuk.
Minden ember élete ugyanúgy ér véget. Csak hogy hogyan élt, és hogyan halt meg, az, ami megkülönbözteti egyik embert a másiktól.
Urak, lássátok, hogy röpül az élet, időnk leperdül, megkondul az óra, s kapkod nyakunkba már a halál körme görbén.