Élj békében saját léted otthonában, és a halál hírvivője nem érinthet meg.
Az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.
A kísértet úgyszólván egy másik világnak a darabkája, csücske, annak a legszéle, egészséges embernek nincs miért mutatkozzék, mivel az egészséges ember a legesleginkább földi ember, tehát csakis ezt a földi életet éli, már a rend és teljesség kedvéért is. De mihelyt megbetegszik, mihelyt a normális földi rend megbomlott a szervezetében, mindjárt felbukkan a lehetősége egy másik világnak, és mennél betegebb, annál erősebben érintkezik ezzel a másik világgal, úgyhogy mire meghal, egyenesen átköltözik oda.
Már rég megtanultam, hogy az élettel kéz a kézben jár a remény, a halál esetében pedig nincs semmi.
Igen, azt hiszem, vannak esetek, amikor az ember csak a halálával bizonyíthatja be hűségét.
Miközben beszélgetünk, minden másodpercben egymillió sejt hal meg a testedben, és ugyanennyi születik. A halál tehát benned él. Nem az ellenséged. A részed.
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Ha százezer elkárhozott esik egy üdvözültre, az ördög mindig előnyben van, anélkül, hogy fiát a halálba küldte volna.
Az ókori egyiptomiak számára a halál nem volt morbid. Úgy néztek rá, mint egy spirituális felfedezőút kezdetére.
Jobb szembenézni a halállal, mint rettegni tőle. Jobb fejjel rontani a végzetnek, mint megfutamodni előle. A félelem szereti a gyávákat, a halál utoléri és felfalja őket.
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Milliók vágynak halhatatlanságra, de fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnapon.
Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.
A lét legfőbb értelme számomra csakis az lehet, hogy van, nem pedig, hogy nincs, vagy többé már nincs.
Hol az igazság, hol az érvelés?
Hol az álmodás, hol az ébredés?
Mind el kell menjünk, nincsen magyarázat.
Jó volna tudni, hogy a túloldalon várnak.
Itt ül az idő a nyakamon,
kifogy az út a lábam alól.
Akkor is megyek, ha nem akarok,
ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél,
az ember mindig jobbat remél,
porból lettem, s porrá leszek,
félek, hogy a ködbe veszek.
Csak egy nap az élet
és lassan bealkonyul.
A játéknak vége
s a függöny lehull.
Olyan közel kerülni hozzád
Hol nem érezni már a súlyát másnak
Csak testedét mikor meghaltál
S lepelnyi terhét a feltámadásnak.