A húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló.

A nagyvilági életben szükségünk van olyan arckifejezésekre is, amelyek nem mások, mint álarcok. Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt.

Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?… Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek… mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.

Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki nem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla.

Nem mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az erőket a majd elkövetkező harcokra.