Számomra az élet legnagyobb botránya: a halál. Mondják: ha meg nem halnánk, más lenne az életünk is, mert éppen a halálból süt vissza ránk olyan fény, amely a létünknek más tartalmat, távlatot, értelmet ad. Ám én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy a halál a legnagyszerűbb életet is megsemmisíti. Rettegett ellenfelem az idő. Utolsó lélegzetemig harcban leszek a halállal.
Amikor szembesülünk a halállal, létezésünk végességével, mindannyian kérdéseket teszünk fel – még azok is, akik hozzám hasonlóan egyszerűen úgy veszik a dolgokat, ahogy vannak.
A halál engem önmagában nem riaszt – sem most, sem azokban a múltbeli helyzetekben nem riasztott, amikor keresztezte az utamat. Márpedig ilyen helyzetekből nem kevés akadt.
Soha nem fogom megérteni az embereket, ha a halálról van szó. Miért nem látják annak, ami?
Akármerre mész, felejtőt találsz,
Eltűnsz innen, akármerre jársz;
mindig az fogad, hogy belehalunk.
A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak… Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.
El kell fogadnunk a halált, és a halál elfogadása által lassanként elfogadjuk majd az öregséget is, az elfogadás pedig mindig megkönnyebbülést jelent.
Ne attól félj, hogy az életed véget ér, hanem attól, hogy sohasem kezdődik el!
Ha egyedül találod magad, zöld mezőkön lovagolva a tűző napon, ne aggódj! Az az Elysium, és már meghaltál!
A währingi temetőben húszezredmagammal búcsút vettem attól az embertől, aki megtanított különbséget tenni fontos és jelentéktelen dolgok között. Nagy tudomány, alig ismerek embert, aki idejében felismerte volna. A legtöbben csak a halálos ágyukon döbbennek rá, mit kellett volna komolyan venni, s mily kár volt időt, egészséget, lelket pusztítani kicsinyes, mulandó értelmetlenségek miatt.
A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált.
Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos, hogy ezután is minden ember meg fog halni.
Az ember erősebben és pontosabban emlékezik a kezdetre, mikor közeledik a vég.
A halál a pihénél is könnyebb, de a kötelesség nehezebb, mint egy hegység.
A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él.
Tudom, hogy egyszer véget ér a földi létem, de még élek, és addig az élettel foglalkozom.