Ismeretlen szerző

Csorba Győző

Pogány szentkép: középen lebegek,
négy nő fog át és tart a föld felett.
Ha olykor boldog lennem lehetett:
őket illeti köszönet.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.

Hát most megint Jézuska jászol
Mennyből az angyal hülye áhítat
játék gyerek család pityergés
fészekvágy idétlen idill
tömött bendő csillagok ünnep.

Minek mímelni egybetartozásunk?
Magánzárkás az itt-tartózkodásunk
Egymást akár fuldoklásig szorítva
vagyunk holtig magunkra nyomorítva.

Voltam falánk lettem undorodó
immáron mindkettőt utálom
csak ami bennem van még rejtező
azt fürkészem amíg meg nem találom.

Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)

Számomra az élet legnagyobb botránya: a halál. Mondják: ha meg nem halnánk, más lenne az életünk is, mert éppen a halálból süt vissza ránk olyan fény, amely a létünknek más tartalmat, távlatot, értelmet ad. Ám én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy a halál a legnagyszerűbb életet is megsemmisíti. Rettegett ellenfelem az idő. Utolsó lélegzetemig harcban leszek a halállal.

A világot úgy szeretem venni, ahogy van. Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet.

A szellemből anyag, majd újra szellem: ímé a könyv e köznapi csoda. Elérhető lesz az elérhetetlen, ha fölveszed, s le nem teszed soha.

A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.