Ne gondolja senki, hogy egy temetést másmilyen megtervezni, mint például gimnáziumi tanévnyitóra készülni. Mindennek van eleje meg vége. Az iskolának a ballagás a vége, az életnek meg az, hogy meghalunk.
A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe.
A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról, többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
Az életünk felkészít bennünket a halálra. Még nem tudunk róla, de amikor egy bizonyos életkorba kerülünk, nem félünk többé meghalni, mint fiatalkorban. … Nem félek tőle. Lehet, hogy élni bonyolultabb nekem, mint meghalni. …Az élet sok bátorságot igényel. Bátorság nélkül nem tudsz megküzdeni az élettel. … Az élet egy utazás, egy küzdelem. Az embereknek megvan mindenük, de még így is küzdenek. Túl komolyan vesszük magunkat. Azt gondoljuk, hogy valakik vagyunk. Ki a f***om??? Senkik vagyunk! A sz***ól jövünk, azt gondoljuk, hogy különlegesek vagyunk. A hírnév sz*r!
Arra lennék kíváncsi, mi történik, ha visszajön az ember – meghalsz, aztán visszajössz, és elmondod mindenkinek, milyen. „Hé, figyi csak, meghaltam, de már elmúlt. A halál elég béna dolog. Szerintem senki se izgassa magát miatta.”
Semmi sem emlékezteti úgy az embert a hibáira és a rossz döntéseire, mint a halál.
A tudat, hogy hamarosan halott leszek, a legfontosabb eszköz, amely segít meghozni az élet nagy döntéseit. Mert csaknem minden – minden külső várakozás, minden büszkeség, minden megszégyenüléstől és bukástól való félelem – szertefoszlik a halál színe előtt, csak azt hagyva meg, ami igazán fontos. Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az egyik legjobb módja annak, hogy kikerüljük azt a csapdát, hogy azt gondoljuk, van vesztenivalónk.
A halál a közös úticél, amiben mindannyian osztozunk, és ami elől nincs menekvés. De ez nem baj, mert a halál valószínűleg az élet legjobb találmánya, a változás mozgatórugója: eltünteti a régit, hogy helyet adjon az újnak.
Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk. Szép lassan, de biztosan jussunk el a derűs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.
Számomra az élet legnagyobb botránya: a halál. Mondják: ha meg nem halnánk, más lenne az életünk is, mert éppen a halálból süt vissza ránk olyan fény, amely a létünknek más tartalmat, távlatot, értelmet ad. Ám én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy a halál a legnagyszerűbb életet is megsemmisíti. Rettegett ellenfelem az idő. Utolsó lélegzetemig harcban leszek a halállal.
Amikor szembesülünk a halállal, létezésünk végességével, mindannyian kérdéseket teszünk fel – még azok is, akik hozzám hasonlóan egyszerűen úgy veszik a dolgokat, ahogy vannak.
A halál engem önmagában nem riaszt – sem most, sem azokban a múltbeli helyzetekben nem riasztott, amikor keresztezte az utamat. Márpedig ilyen helyzetekből nem kevés akadt.