Vajon a mostani gyerekeknek is ugyanazt jelenti a Balaton, mint amit nekünk jelentett?
Hidasi Judit
magyar író, újságíró
– Kezdem érteni, miért döntöttél amellett, hogy a Balatonhoz költözöl…
– Van valami varázslat ezen a helyen, mindenki ezt mondja… Majd meglátod te is, itt valahogy olyan mások az emberek.
Néztük a stég alatt hullámzó Balatont, és élveztük, hogy a napok óta tartó rekkenő hőség ma estére egy kicsit megkegyelmezett.
Semmi nem tudja visszaadni annak az izgalmát, amikor az ember lefordul az autópályáról vagy bármilyen főútról, és észreveszi a Balatont. Amikor először látja meg és kémleli a magas fákat, fenyőket és az alacsony házakat. Vajon melyik engedi először láttatni a kék vizet? Vajon fog-e fújni a szél, hogy eltakarítsa a fák leveleit a szemünk elől annyira, hogy megpillantsuk a Balatont?
Ahogy a nyár lassan elmúlik, és érkezik az ősz, mintha mindenki lelassulna, megengedné magának, hogy csordogáljon az élet, ne pedig száguldjon.
Itt ülök a Balaton partján, jó kaját eszem, és élvezem egy szép nő társaságát. Ez azért elég jó egy szerda délutánra, nem?
Érzed a Balaton semmihez sem fogható zöldes, mohás, náddal teli illatát, aztán egyszer csak megpillantod a vizet és nem találsz értelmes választ arra, hogy mi a fenének akartál innen valaha is elmenni.
Egy Balaton-parti randi lehet perzselően forró vagy nyugodt mederben csörgedező.
Emlékeztem még a napszagú bőrömre és a víz puha ölelésére, amely mindig körülölelt. Az elmúlt években számtalan partnál és strandnál megfürödtem, és bár az óceán csodálatos és semmihez nem hasonlíthatóan pompás, grandiózus, a Balaton… valahogy más. Mindig ismerősként köszönt, soha nem felejt. Mintha olyan titkokat őrizne, amelyeket csak mi ketten ismerünk. A gyerekkorom nevetéseit, a kamaszkorom dacos délutánjait. Az örömünket, a nehézségeinket, a könnyeinket. A Balatonban mindez benne van. A soha el nem múló emlékeink őrzője. A víz csendesen folyik át az ujjaink között, ismerősen, szeretettel tele.
Fantasztikus kilátás nyílt a partról a vízre. Ezt nem lehet megszokni. A Balaton időről időre akkor is rabul ejti az embert, ha itt él. Talán az elmúlt időszakban keveset álltam meg pihenni és elmélázni azon, milyen szerencsés vagyok, hogy itt élhetek.
Szerencsére Gergő tette a dolgát a hajón, nem foglalkozott velem, így szabadon élvezhettem az esti Balaton látványát. Lenyűgözött, mint mindig. Ezt nem lehetett megszokni, az ember akármikor rászánja az időt, hogy kettesben maradjon a tóval, mindig ráébred a szépségére. Ez alól természetesen azok a szerencsés emberek sem kivételek, akik itt élnek.
A Balaton. A tó, ami egyszerre mély és sekély, sohasem változó. Ugyanakkor tele van titkokkal. Nem mond el mindent, nem fedi fel magát teljesen. Ettől nem szereti kevésbé
az embereket az életében, de mindig lesznek olyan részei, amiket mindenki elől rejtve tart.
Egy erős nő pontosan tudja, hogy az odaadást és a figyelmet nem lehet kikönyörögni mástól. Ha nincs meg, ha nem jön természetesen, akkor búcsút kell mondani.
A jó írók attól jó írók, hogy érdekes a személyiségük. Lehet, hogy részegesek, drogoznak vagy kibírhatatlanok, de egy mindegyikre igaz: különleges személyiségük van. Másként hogyan tudnának ennyire érzékenyek lenni a világra?