Ahogy egy hullám, úgy egyetlen érzelem sem képes sokáig megtartani egyedi formáját.
Mit ér, ha nagy vagy,
gigászi nagy,
ha birodalmak
császára vagy,
de bús szívedben
örök a fagy?
Gőg, kétkedés és szenvedély: háromezer év óta ez minden bűnnek – és talán minden erénynek – forrása.
Az érzelmek arra valók, hogy másokkal megosszuk őket; az erő és a bátorság olyan fegyver, amely ha helytelenül élünk vele, könnyen ellenünk fordulhat.
Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el.
A győzelem gyűlöletet nemz, mivel a legyőzött boldogtalan.
Elég nehéz egy embertől elvenni valami olyat, ami boldoggá teszi, és még nehezebb, amikor úgy tűnik, az az egyetlen dolog.
A nem-szeretett lény könnyei sohasem érintik és hajtják meg szívünket. Sőt, mintha jogot adnának rá, hogy közönyösek legyünk, mikor talán szánalmat éreztünk volna. Ők adnak nekünk fegyvereket, félelmeseket! De győzelmeseket, mert mit érhet el izzó szerelem jéghideg közöny ellen?
Amíg az öröm iránti szimpátia megnöveli a világban létező öröm mennyiségét, addig a fájdalom iránti együttérzés nem csökkenti a szenvedés tömegét.
A szeretet egy döntés kérdése. Nem vagy kitéve az érzelmeknek, mint egy náthának, amit vagy elkapsz, vagy nem. Az érzelmeket te irányítod. A szerelmet persze nem lehet, mert abban meghatározó a kémiai tényező is, de amikor már a szerelem szeretetté szelídült, az már egy döntés, nem más.
Ha a cselekedeted a szívügyed, akkor az kreatív lesz. A kis dolgok naggyá válnak a szeretet és öröm érintésétől.
Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni.
Az egymás iránti feltétlen bizalom, amely az igazi érzelmek alapja.
Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.
Milyen közel állnak egymáshoz: adni – kapni, ajándékozni – elvenni, tisztelni – megalázni, odafigyelni – elvárni, elengedni – kényszeríteni, megbocsátani – haragudni, megbízni – gyanakodni, együtt érezni – közönybe burkolózni, hinni – kételkedni… A választani tudás az igazi tudás. A jó ember ritkán téved.
Nem lehet a bánat magvát elvetve boldogságot aratni.
Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni, raboljuk el még azt az örömöt is, amelyet időnként minden szív meg tud még szerezni magának? Mutasson nekem embert, akinek rossz a kedve, és mégis olyan tisztességes, hogy elrejti, egymaga hordozza, és nem rombolja szét maga körül az örömöt! Vagy nem bosszankodás-e inkább a rosszkedv a saját méltatlan voltunkon, nemtetszés saját magunkkal szemben, egybekapcsolva mindig némi irigységgel, amelyet viszont valami ostoba hiúság uszít föl? Látunk boldog embereket, akiket nem mi tettünk boldoggá, és ez elviselhetetlen.
Aki sohasem ette kenyerét könnyezve, aki gondterhes éjszakán sohasem sírt az ágya szélén, az nem ismeri a túlvilági erőket.
A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást – valamennyi a félelem különböző formája – a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza.