Van a kávé… A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.
Ribizke – mint minden magányos ember – szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.
A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő jó barát nélkül. Részt vesz annak bánatában, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt, akit szeret. Végül, az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé.
Nem könnyű egy férfi számára a saját érzéseit megfogalmazni. Ha egy nő érez valamit, azt azonnal, teljes bizonyossággal tudja; ha egy férfi érez valamit, elbizonytalanodik, tudni akar, ezért elkezd gondolkozni, és a nagy eszével vagy jut valamire, vagy nem. De nem az IQ mennyiségétől függ, hogy tévútra vezeti-e a racionalitása, vagy pedig felismeri vele a valóságot.
A siker titka, hogy megtanuld, hogyan használd fel a fájdalmat és az örömöt ahelyett, hogy a fájdalom és az öröm használna ki téged. Ha ezt megtanulod, te tartod kézben az életedet, ha elmulasztod, kiszolgáltatod magad az életnek.
Indulatból hozott döntéseinkkel általában jól járunk. Érzelmeink többnyire csak azt a lépést teszik meg, amelyet értelmünk már rég elhatározott, de nem mert végrehajtani.
Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle… Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.
Van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz, szeretsz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben.
Ahogy egy hullám, úgy egyetlen érzelem sem képes sokáig megtartani egyedi formáját.
Gőg, kétkedés és szenvedély: háromezer év óta ez minden bűnnek – és talán minden erénynek – forrása.
Az érzelmek arra valók, hogy másokkal megosszuk őket; az erő és a bátorság olyan fegyver, amely ha helytelenül élünk vele, könnyen ellenünk fordulhat.
Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el.
Elég nehéz egy embertől elvenni valami olyat, ami boldoggá teszi, és még nehezebb, amikor úgy tűnik, az az egyetlen dolog.