261 idézet
Amikor a hetvenhetedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoár”-t összeállítani. Igyekeztem őszintén írni a történésekről, bár lehet, hogy az évek múlásával az emlékek és az események megszépültek vagy eltorzultak, talán feledésbe merültek – de ami lényeges volt, az megmaradt.
Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó emberre.
Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi „énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit „tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.
A jó emlékek második esélyt adnak a boldogságra.
Senki, aki ismerte Dianát, soha nem fogja elfelejteni őt. Ugyanez igaz arra a több millió emberre is, akik bár soha nem találkoztak vele, közel érezték magukhoz.
Szeretettel tekintek vissza a múltra, és kész vagyok a régi tapasztalatokból okulni. Nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. A múlt lezárult, végérvényesen. Számomra csak a jelen létezik.
A halálos ágyamon nem az általam aláírt törvényjavaslatokra fogok emlékezni, sem a beszédeimre, még arra sem, hogy elnyertem a Nobel-békedíjat. Arra fogok visszaemlékezni, hogy megfogtam a lányaim kezét, és elmentem velük sétálni a parkba.
Ha visszatekintesz az életedre, és arra, ahonnan valamikor elindultál, olyan, mintha egy hegycsúcsról tekintenél vissza a sivatagra. Szinte el sem tudod hinni, hogy képes voltál eljutni idáig.
Emlékként mégis bennem él,
színes képek s egy új remény.
Gondtalan életem véget ért
– ez valóság, nem képregény.
Mihelyt az a hang a fülembe csattan,
rögtön kigyúl alattam a katlan.
Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.
Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.
A felnőttek memóriája elég szelektív és időnként nem is túl pontos. Konkrétan arra emlékeznek és úgy, amire akarnak, ráadásul állítják, hogy igazuk van, kár megkérdőjelezni, sosem ismerik be.
Kicsit idiótának kellene lennem, hogy újra érezhessem azt az eufóriát, amit még gyerekként.
A szép emlékek olyanok, mint egy gyönyörű dal. Nem akarod, hogy valaha is véget érjenek.
Korunk egy láthatatlan táblát függesztett fölénk, melyen az áll, hogy Nosztalgiázni Tilos, csak vásárolni szabad, fogyasztani és újabb és újabb termékekre vágyakozni, de én nem tudok arról leszokni, hogy lássam és megkönnyezzem azt, ami már nincs, hogy felidézzem és a szavak gyémántkerekébe foglaljam azt, ami már eltűnt…
Én soha életemben nem készítettem szelfit a versenyzőkkel, mint ahogy arra sem vállalkoztam – az ismerősök unszolására sem –, hogy bárkitől autogramot kérjek. Egyszerűen azért, mert én a fejemben gyűjtöm az emlékeket, magamnak szeretem megélni a pillanatokat.
A múltat megtalálni
Mondják, nem lehet.
Mit szólnál, ha
Megmutatnám azt a helyet?
Minden, miről azt hiszed,
Rég elveszett,
Minden, ami elmúlt,
Ott lebeg.
Japánban mindig fel lehet keresni azt, akit szeretnénk. Beszélnek hozzánk. Még akkor is, ha már nem élnek.
