Wéber Gábor

Összességében a Schumacherre jellemző zsigeri alattomosság nincs meg Hamiltonban. Biztos fölszisszennek most a Schumacher-rajongók, de ha magukba néznek, akkor pontosan tudják, hogy ha néhány manővert az ellenfél csinált volna, akkor elég hamar fölugrottak volna a fotelből, és kiabáltak volna csúnyákat.

A Forma-1-ben kevés választja el a zsenit a hülyétől, aki azt az egy centit többször elméri, abból hülye lesz, aki túl hamar adja fel magát, túlságosan puhányan csinálja, azt kiröhögik a többiek, előbb-utóbb a szurkolói is kikezdik, hogy miért hagyja ott még nyitva az ajtót. Nagyon nehéz megtalálni, hogy hol van az a váltópont, ahol te még épphogy a szabályosság határán belül maradsz, és persze minden szituáció más és más.

Nem lehet világbajnoki címekkel patikamérlegen megmérni, hogy kinek milyen a teljesítménye, és ki mennyire kiemelkedő versenyzője a Forma–1-nek, Aki már meg tudja ismételni a vb-sikerét, nálam extraklasszis.

Niki Lauda volt az első nagy kedvencem, s utána jött Gilles Villeneuve. A gyerekkori rajongást nehéz megmagyarázni, mert az annyira tiszta és szép, hogy teljesen mindegy, miért alakul ki, de én Gilles Villeneuve versenyzői stílusával, habitusával tudtam azonosulni hat-hét éves koromtól – egyszerűen láttam benne a tüzet, s később ugyanúgy álltam a versenyzéshez, ahogy ő annak idején.