1971. dec. 4. -
autóversenyző, televíziós szakkommentátor és újságíró
Összességében a Schumacherre jellemző zsigeri alattomosság nincs meg Hamiltonban. Biztos fölszisszennek most a Schumacher-rajongók, de ha magukba néznek, akkor pontosan tudják, hogy ha néhány manővert az ellenfél csinált volna, akkor elég hamar fölugrottak volna a fotelből, és kiabáltak volna csúnyákat.
A Forma-1-ben kevés választja el a zsenit a hülyétől, aki azt az egy centit többször elméri, abból hülye lesz, aki túl hamar adja fel magát, túlságosan puhányan csinálja, azt kiröhögik a többiek, előbb-utóbb a szurkolói is kikezdik, hogy miért hagyja ott még nyitva az ajtót. Nagyon nehéz megtalálni, hogy hol van az a váltópont, ahol te még épphogy a szabályosság határán belül maradsz, és persze minden szituáció más és más.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Szeretek a megérzéseimre hagyatkozni, mert ritkán csalnak meg, még akkor is, ha nem mindig van bennük logika.
Nem lehet világbajnoki címekkel patikamérlegen megmérni, hogy kinek milyen a teljesítménye, és ki mennyire kiemelkedő versenyzője a Forma–1-nek, Aki már meg tudja ismételni a vb-sikerét, nálam extraklasszis.
Ritkán a közvetítésekkel álmodom: rémálmom, hogy elalszom vagy a dugóban ülök és emiatt lekésem a futamot. Utána mindig jó felkelni, hogy ez nem a valóság volt.
Szeretek beszélni, de alapvetően nem az a típus vagyok, aki magától állandóan szerepelne. Inkább az elemző, a mindent átlátó és a mindenre külön figyelő. Jól érzem magam akkor is, amikor valaki mellettem viszi a szót.
Én soha életemben nem készítettem szelfit a versenyzőkkel, mint ahogy arra sem vállalkoztam – az ismerősök unszolására sem –, hogy bárkitől autogramot kérjek. Egyszerűen azért, mert én a fejemben gyűjtöm az emlékeket, magamnak szeretem megélni a pillanatokat.
Akkor is fradista vagyok, ha éppen sikertelen korszakát éli a klub.
Niki Lauda volt az első nagy kedvencem, s utána jött Gilles Villeneuve. A gyerekkori rajongást nehéz megmagyarázni, mert az annyira tiszta és szép, hogy teljesen mindegy, miért alakul ki, de én Gilles Villeneuve versenyzői stílusával, habitusával tudtam azonosulni hat-hét éves koromtól – egyszerűen láttam benne a tüzet, s később ugyanúgy álltam a versenyzéshez, ahogy ő annak idején.
Önmagában semmit sem jelent, ha elhatározod, hogy riporter szeretnél lenni. Fontos, hogy van-e hozzá adottságod, ismered-e annyira a sportágat, amennyire kell, és még sorolhatnám. Régen azért volt nehéz ez a szakma, mert alig volt információ, most meg azért nehéz, mert túl sok van, és nehéz kiszűrni az álhíreket.
Három-négy éves korom óta érdekelt az autósport, a Formula–1 minden aspektusa.
A szüleim sportoltak, engem is a sportra neveltek, s a mai napig szoros a kötelék: nagyon sok sportot nézek és űzök magam is.
Örülnék az önvezető autók elterjedésének, mert akkor kevesebb lenne a bizonytalan autós az utakon. Rengeteg olyan vezető ül ma a volán mögött az országban, akik valamilyen szinten stresszként élik meg a közlekedést és őket kivenné a forgalomból az, ha vezetne helyettük az autójuk. Amikor zöldre váltana a lámpa elindulna az autó, lefékezne amikor kell és nem hagyna óriási követési távolságot és betudna parkolni ahova kell stb.
Annyira nem vagyok kiborulva a hazai közlekedési kultúrától, mint az általános közvélekedés. Olyanok vagyunk az autóban, mint az életben, moziban, közértben vagy egy sorbaállásnál, ez a saját kultúránk része. Ha az ember elmegy Olaszországba főleg Nápolytól délebbre, akkor kicsit felülírja azt, hogy mit gondol a magyar közlekedésről.
Még egy Forma 1-es csapat több 10 millió dolláros saját fejlesztésű és folyamatosan karbantartott szimulátora sem tud teljesen valósághű lenni.
Mindig is érdekeltek az autók, vonzott a sebesség, a közlekedés.
Ahogy a férfiak többségéről, az én családom nagy részéről is elmondható, hogy imádjuk az autósportokat.
