Ritkán a közvetítésekkel álmodom: rémálmom, hogy elalszom vagy a dugóban ülök és emiatt lekésem a futamot. Utána mindig jó felkelni, hogy ez nem a valóság volt.

Szeretek beszélni, de alapvetően nem az a típus vagyok, aki magától állandóan szerepelne. Inkább az elemző, a mindent átlátó és a mindenre külön figyelő. Jól érzem magam akkor is, amikor valaki mellettem viszi a szót.

Én soha életemben nem készítettem szelfit a versenyzőkkel, mint ahogy arra sem vállalkoztam – az ismerősök unszolására sem –, hogy bárkitől autogramot kérjek. Egyszerűen azért, mert én a fejemben gyűjtöm az emlékeket, magamnak szeretem megélni a pillanatokat.

Niki Lauda volt az első nagy kedvencem, s utána jött Gilles Villeneuve. A gyerekkori rajongást nehéz megmagyarázni, mert az annyira tiszta és szép, hogy teljesen mindegy, miért alakul ki, de én Gilles Villeneuve versenyzői stílusával, habitusával tudtam azonosulni hat-hét éves koromtól – egyszerűen láttam benne a tüzet, s később ugyanúgy álltam a versenyzéshez, ahogy ő annak idején.

Önmagában semmit sem jelent, ha elhatározod, hogy riporter szeretnél lenni. Fontos, hogy van-e hozzá adottságod, ismered-e annyira a sportágat, amennyire kell, és még sorolhatnám. Régen azért volt nehéz ez a szakma, mert alig volt információ, most meg azért nehéz, mert túl sok van, és nehéz kiszűrni az álhíreket.

A szüleim sportoltak, engem is a sportra neveltek, s a mai napig szoros a kötelék: nagyon sok sportot nézek és űzök magam is.

Örülnék az önvezető autók elterjedésének, mert akkor kevesebb lenne a bizonytalan autós az utakon. Rengeteg olyan vezető ül ma a volán mögött az országban, akik valamilyen szinten stresszként élik meg a közlekedést és őket kivenné a forgalomból az, ha vezetne helyettük az autójuk. Amikor zöldre váltana a lámpa elindulna az autó, lefékezne amikor kell és nem hagyna óriási követési távolságot és betudna parkolni ahova kell stb.

Annyira nem vagyok kiborulva a hazai közlekedési kultúrától, mint az általános közvélekedés. Olyanok vagyunk az autóban, mint az életben, moziban, közértben vagy egy sorbaállásnál, ez a saját kultúránk része. Ha az ember elmegy Olaszországba főleg Nápolytól délebbre, akkor kicsit felülírja azt, hogy mit gondol a magyar közlekedésről.